Saját utat, saját válaszokat akarok! Milyen jellemző is ránk ez a gondolat. A legtöbben önmegvalósítunk, vagy legalábbis a jövőbeli céljaink között biztosan szerepel ez is. Így vagy úgy, önmegvalósítunk, mert megtehetjük. Úgy alakítjuk a körülményeinket, hogy megtehessük, a családot, a barátokat, és a rokonokat is mind-mind hozzáigazítjuk a saját elképzeléseinkhez.
Pár évtized telt csak el a nagycsaládosok ideje óta, amikor is generációk éltek együtt egy házban. Ekkor egy család egy gazdaságot is jelentett.
Az életben maradásért dolgoztak, a fennmaradásért, amiért közösen kellett tenniük. Mégpedig szorosan együttműködve, az adott szerepektől nem eltérve. Amikor egy csecsemő itt világra jött, ő vált a családja részévé és nem fordítva. Ma inkább a család válik az újszülött részévé. A rokonok is mind az ő kibontakoztatásáért fáradoznak.
A szülők azért élnek, azért dolgoznak, hogy a különórákkal még egyedibbé, még különlegesebbé tegyék a csemetéjüket, hogy a különlegesek között ő legyen a legkülönlegesebb, a legkiemelkedőbb.
Nő, csak nő az ego, már az anyatejjel beleköltözik a világmegváltó szerep. Ne csodálkozzunk hát azon, ha később nem látjuk visszatükröződni benne sem az alázatot, sem az önfeláldozást, sem az empátiát. Így nem tanulhatja meg, hogy ő is felelősséggel tartozik, ahogy azt sem, hogy először ő lesz része az egésznek, nem pedig fordítva.
