Napjaink egyik legértelmesebb sorozata, annak ellenére, hogy nincsenek benne univerzumroppantó fordulatok, sem csontrepesztő izgalom. Vannak viszont karakterek.
Az Orange Is The New Black egy bizonyos Piper Kerman azonos című könyvén alapszik, és a Netflix csípte meg a jogait 2013-ban. Ez még akkor volt, amikor az utóbbi évek egyik legprogresszívabb, legkreatívabb és legbefolyásosabb sorozatgyártó monstruma, nem gyártott évente több tucatnyi szériát, csak négyet. Ebből is látszik, hogy mekkorát robbant ez az iparág csak az utóbbi néhány évben.
Nos, akkor a legnagyobb kincsük természetesen a House of Cards volt, annak első évada jelentette a Netflix számára az átütő sikert, a Hemlock Glove című thriller vegyes eredményt hozott, Az ítélet: család (Arrested Development) c. vígjátéksorozat pedig már létezett korábban, de több évad azóta sem forgott belőle.
Nem kis fába vágták tehát a fejszéjüket a női börtönben játszódó, a drámát és a komédiát ötvöző, sok szereplőt mozgató, de mindenekelőtt nyilván a nőket megszólító szériával.
Mára lement a negyedik évada is, jómagam ennek felénél tartok, de többé-kevésbé leszűrhető egy általános kép az egészről anélkül is, hogy megvárnám, mi lesz ennek a vége.
(UPDATE: Nos, a negyedik évad végénél súlyosabb cliffhanger, illetve dráma még egyik évad esetében sem volt. Zsebkendőket elő, én szóltam!)
A legtöbb sorozatot egy-két központi karakterre hegyezik ki, az OITNB esetében viszont tucatnyira. Persze nem a legelejétől, hiszen főhősként az író nevére utaló Piper Chapmant ismerjük meg, aki az egykori leszbikus kábítószer-kereskedő múltja maradványának issza meg a levét. Önként bevonul, röpke 15 hónapra, ami négy évad után sem telik le.
Az elején menyasszony, fokozatosan azonban a rácsok mögött is megtalálja a helyét, és tulajdonképpen egy lesz a sok rab közül, akiknek a karakterében, sorsában visszaemlékezésekkel mélyülhetünk el. És vannak elegen, tényleg.
Nincsenek kiugró figurák, a bonyodalmat évadról évadra más rabokat előtérbe helyező cselekményszál adja, és a szereplők mozgatása mára tulajdonképpen egy laza ujjgyakorlat a készítőknek. Egy csettintéssel állítják az éppen aktuális cselekmény szolgálatába bármely fegyencet.
Legyen szó kattant hazudozóról, leszbikus exdrogosról, orosz szakácsnőről, cuki őrültről, vagy épp a sitten belül kialakult klikkekről, a spanyolajkúakról, az afroamerikaiakról, a hívőkről, az ostobákról, illetve a börtönőrökkel ápolt viszonyukról.
Az egész sajnos nem megy indokolatlan hangsúly-, vagy épp felfoghatatlanul logikátlan személyiségbeli változások nélkül, de többnyire azért határozottan és következetesen főzik odabent a narancs- és bézsruhások életét.
A Netflix, ugye, sorozatainak évadait rendre egyszerre teszi közzé, így a néző választhatja meg az időpontot, hogy mikor is sűríti velük az elméjét. Ez a tényező több okból is hasznos.
Egyrészt az íróknak nem kell feleslegesen bíbelődniük azzal, hogy minden rész végére összelapátoljanak valamilyen erős cliffhangert, hogy az ember a következő héten is megnézze, mivel nincs következő hét, azonnal indulhat az újabb epizód.
Másrészt ez a felépítés hosszabb távon teszi függővé a nézőt, aki így mindent félretéve, igényei szerint iktathatja be a sorozatokat. Nemcsak ezt az egyet, hanem sokat. Nem félévig tart egy széria, hanem gyakran egy hétvége alatt lepereg. A karakterfeljesztősdinek ez pedig nagyon hasznos.
Az Orange Is The New Black, mint említettem, a negyedik évadánál jár, de berendeltek belőle további hármat. A Netflix azért maradhat ilyen magabiztos, mert a sorozat negyedik évada a kissé laposabb harmadik után ismét kritikai sikert (is) hozott, másrészt itt mindenki pótolható.
Aktuális főhősök vannak, akik szinte epizódról epizódra váltakoznak. Mindenki szerethető, és mindenki utálható. Ez így olyan életszagú.
Az írás megjelent a Klikk Out 2017/02. számában.
