Most is úgy keltem fel. Kicsit kómásan még az éjjeli forgolódások miatt, de ugyanazzal a lendülettel, illetve ugyanazzal a lendületlenséggel.
Belenéztem a tükörbe, mert nem hittem el. Elindultam egy úton, amin nincs társ, nincs senki más. Azt hittem, hogy majd többen megyünk, a végén pedig még többen leszünk. De nem így lett. Egyedül indultam, most pedig ugyancsak egyedül vagyok.
Újjászületés. Ez rémlik fel, amikor beleszippantok a levegőbe, fénylő illatok, finom éjjeli motoszkálások. Új kezdet, ami egy biztos vég is egyben. Megküzdöttem, amit meg kellett? Felkészültem vajon eléggé? Megérdemlem az ölembe pottyant tavaszt?
Minden megváltozott, mert én változtam. Elindultam ezen az úton és nem jött velem senki. Nem is kell már, hogy jöjjön. Egy kívülállónak nem különös a másság, éppen ellenkezőleg. Több különálló viszont nem alkot egységet, más-más utakat választanak. Hiába a nagy szavak, hiába hirdetik az igét. A legtöbben belebuknak a próbálkozásaikba. Maguk előtt is kudarcra ítéltettek.
Azon a napon, amikor minden megváltozott, egyedül maradtam. Egyedül a saját magam sikító közönyével és szürke egykedvűségével. Éljenek az élők! – vallottam mindig. Mert tudtam, hogy belül félig holt minden, és az élni vágyásom is már csak a létfenntartásom ösztöne, a pillanatok bárgyú öröme. De akkor is: éljen az élet és éljenek az élők.
Címlapkép forrása: Flickr – Ottofi József.
