Egyik előző cikkünkben saját családi példát mutattunk be a vallási, hitbeni neveléssel kapcsolatban. Több részes cikksorozatunkban pedig ezúttal igyekszünk több családot is megszólaltatni, akiknek a hit ugyancsak fontos szerepet tölt be az életükben.
Elsőként Jakóczy László válaszol, aki korábban a Remény c. katolikus magazin nyomtatott hasábjain is kifejtette már a vallási és házastársi élet szentségének fontosságát. Most a hitbeni gyermeknevelésről kérdeztük.
Fontos szerepe van az életetekben a vallásnak. Mindez hogyan nyilvánul meg a mindennapokban?
Feleségem – bár megismerkedésünk idejében fiatalnak számított (ő 18, én 26 voltam) – nagyon komolyan vette keresztény hitét és értékrendjét. Kezdetben csak ismerkedtünk, és mivel én is gyakorló keresztény katolikus vagyok, már akkor sok dologban egyetértettünk, pl. hogy mennyi gyermeket vállalhatunk. Nevelésüket illetően már az együtt járásunk, jegyességünk folyamán is mindent megbeszéltünk. Immár harmadik gyermekünket várjuk nagy szeretettel – de persze még mi is csak tanuljuk a jó, jóra való nevelés művészetét.
Úgy gondolom, a közös nyelv, kultúra, értékrend nagyban megkönnyíti a közös alapokat, és leszámítva kisebb-nagyobb nehézségeket, amelyek inkább vérmérséklet és a nevelési stílusból adódnak (gondolok itt a saját családunkból hozott viselkedési mintákra, hangos-halk háztartás, konfliktusok megoldási módja stb.) nem kellett és nem is kell nagyobb lemondásokkal élnünk, és nagyobb jellegű kompromisszumokat kötnünk.
Szülőként milyen idős kortól ajánlod a vallási nevelést, a vallási alapon történő magyarázatokat, a gyermeked kérdéseire adott, a hittel kapcsolatos válaszokat?
Úgy gondolom, hogy a vallási nevelést, amennyiben ezt mindkét fél fontosnak tartja – mert ez csakis akkor lesz autentikus –, már a születéstől fogva el kell kezdeni.
Emlékszem, első gyermekünket, a kislányunkat, már a babakocsiban is elvittük a szentmisére. Eleinte ugyan végigaludta, később viszont már kisebb nagyobb figyelemmel végigkísérte a szentmisét. Ma 4 és fél évesen már érti, hogy vasárnap a szentmisében megtiszteljük a Jóistent, az Úr Jézust. Ismeri az imákat is. Evés előtt, ha összeül a szűkebb vagy tágasabb család, velünk mondja az étkezés előtti imát, és a már 2 éves fiunk is bekapcsolódik ebbe a saját maga módján. Ő is azt látja, hogy ez a természetes nálunk, hogy nekünk ez fontos. Így ő is már kicsi korától kezdve megismerkedik a kereszténységgel, hogy aztán felnőtt keresztényként önként válassza Jézust.
Ez nem úgy működik, mint az anekdotában, ahol a liberális szülő azt mondja, annyi vallás és filozófia van a világban, miért erőltessük rá a gyermekre.
Neveljük hát csak neutrálisan és mindenre nyitottan – ugyan azt megnézném, hogy lehet – és majd eldönti 18 évesen, mit választ. Megsúgom, nem fog menni egykönnyen a választás, vagy csak a Szentlélek kényszerleszállása (Isteni kegyelem) esetében fogja választani a keresztény vallást, hite pedig gyenge lesz, ingatag, és akkor fogja elsajátítani az adott vallás alapjait, amikor korabeli társai ezeket már rég meg- és átélték, jó esetben autentikus keresztényként, zsidóként, muszlim vagy buddhistaként élik az életüket. Hogy miért nem szabad megtiltani vagy gátolni a gyermekek hitben való növekedését? Jézus maga mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk. 10,14) Tehát a kisgyermek még „tabula rasa”, azaz tiszta tábla, előítéletek nélküli, de
ha magára hagyjuk, ha nem irányítjuk a „jó úton” Jézus felé, akkor a világ szennye őt is bemocskolja,
és olyanná válik, mint a világ, elfelejti, hogy „nem-e világból való” és részese az „öröklétnek” a mennyországnak.
Minden tézisben egyetértetek a pároddal? Amennyiben nem teljesen, akkor ezt hogyan értetitek meg a gyermeketekkel/gyermekeitekkel anélkül, hogy nézeteltérés legyen belőle?
Úgy látom, feleségemmel alapvetően egyetértünk a keresztény katolikus tanítás pontjaiban, s ha van is valami kétség vagy más meglátás, akkor azt négyszemközt beszéljük meg. E diskurzus építő jellegű, legtöbbször nem a gyermekek előtt zajlik, bár nem zárom ki, hogy
nagyobb korukban szükség lesz konstruktív vitákra, párválasztás, szexualitás, vallásgyakorlás, a világhoz való viszonyulás, másoknak, önmagunknak, de legfőképp Istennek való megfelelés szempontjából.
Ennek előre is örülök, mert az a hit, amely nem vitázik, amely a korral és életbölcsességgel nem változik, amely sosem kételkedik, az vak és fanatikus, sőt, véleményem szerint a saját vesztébe rohan. Felnőni és felelősséget vállalni magamért és másokért, növekedni, hitben és jó szándékban, jó cselekedetekben és
mást arra vezetni, nevelni, hogy „jónak lenni jó” és jobb adni, mint kapni, úgy gondolom, ez a valódi életművészet, amire Isten is meghív minden embert, kicsit és nagyot.
Lászlóék után egy olyan kisgyermekes családdal folytatjuk majd cikksorozatunkat, ahol a szülők elkötelezetten hisznek a Fálun Dáfá (másik nevén Fálun Gong), a Buddha Iskola egy önművelési útjában. Megtudhatjuk, mit jelent számukra a Zhen, Shan, Ren, azaz az Igazságosság, Könyörületesség és Tolerancia, s mindez hogy mutatkozik meg a mindennapjaikban.
