A futball, s ezt talán nem kell külön hangsúlyoznom, a kultúra része.
Puskás visszahúzós csele éppen annyira (ha nem jobban) hozzátartozik a magyar kultúrához, mint Arany János balladái, a herendi porcelán, a Kispál és a borz vagy a matyó népművészet.
A foci, legalábbis Puskásék idejében, a magyar kultúra minőségi exportcikke volt.
Ma némiképp más a helyzet.
Lehangolóbb.
Az export szóba sem jöhet.
*
Vessük össze a magyar futball nemzetközi visszhangját például a magyar filmművészet nemzetközi visszhangjával.
A magyar film legutóbbi elismerései: Aranymedve-díj (Enyedi Ildikó: Testről és lélekről); Oscar-díj (Nemes Jeles László: Saul fia; Deák Kristóf: Mindenki); Karlovy Vary-i fődíj (Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál); Berlinalén a Zsűri Nagydíja (Fliegauf Benedek: Csak a szél) és így tovább.
Vagy vessük össze az irodalommal: kortárs íróink közül Kertész Imre 2002-ben Nobel-díjat, Krasznahorkai László 2015-ben Nemzetközi Man Booker-díjat kapott, Esterházy Péter Herder-díjas volt, s megkapta a német könyvszakma békedíját is (Friedenspreis des Deutschen Buchhandels), Nádas Péter neve évek óta felbukkan a bukmékereknél a Nobel-díj várományosok szűkített listáján, Dragomán György számos nyelvre lefordított bestselleréből, A fehér királyból éppen most készült mozifilm angol-német-svéd-magyar koprodukcióban, legutóbb pedig Márton László nyerte el a Darmstadti Akadémia nagy presztízsű irodalmi díját. Ezek a szerzők (s az ő alkotásaik) nemzetközi mércével mérve is kimagaslóak.
De vajon mi a helyzet a focival?
*
A futball legrangosabb egyéni díja az Aranylabda.
Hány magyart találunk az utóbbi – bővítsük az időhorizontot – harminc év Aranylabda-listáin? Egyet sem.
Sem a dobogón, sem a top tízben, sem a „futottak még” kategóriában.
A magyar focistákat – zengjen bár róluk hozsannákat és szépítgesse őket alákérdező, ajnározó interjúkkal a magyar sportsajtó – sajnos nem jegyzik nemzetközi szinten.
Tudják, mikor szerepelt utoljára magyar játékos az Aranylabda-listán? 1985-ben: Détári Lajos és Nyilasi Tibor. Aztán vége. Filmszakadás.
A legnagyobb presztízsű európai kupasorozatban, az 1992 óta létező Bajnokok Ligájában például egyetlen magyar futballista sem lépett pályára a döntőben. (A teljesség kedvéért itt jegyzem meg: szlovák sem.)
A bolgároknak (Sztoicskov, Berbatov), a bosnyákoknak (Salihamidzic), a cseheknek (Šmicer, Baroš, Jankulovski, Čech), a horvátoknak (Boban, Bokšič, Šuker, Babič, Živkovič, Tudor, Pršo, Olič, Mandzukič, Rakitič, Modrič), a lengyeleknek (Dudek, Lewandowski, Blaszczykovszki, Piszczek), az osztrákoknak (Alaba), a románoknak (Ilie, Chivu), a fehéroroszoknak (Hleb), a szerbeknek (Jugvics, Djukics Sztankovics, Vidics, Szubotics), a montenegróiaknak (Szavicsevics, Mijatovics, Szavics), az ukránoknak (Sevcsenko, Timoscsuk) volt BL-döntőben pályára lépő futballistájuk, de még a szlovénoknak (Zahovic, Oblak), a grúzoknak (Kaladze) és a macedónoknak is (Pandev).
Csak nekünk nem.
A fenti nemzetek focistái között ráadásul akadtak olyanok is, akik nem játszottak ugyan BL-döntőt, de nevük ott szerepelt az Aranylabda-listákon, említhetnénk a cseheket (Nedvěd, Poborský, Bejbl, Berger), a bolgárokat (Ivanov, Kosztadinov, Balakov) vagy tulajdonképpen bárkit.
Csak mi hiányzunk.
*
A futball persze nem egyéni sport. Rendben, de akkor mi a helyzet a klubcsapatainkkal? Azok milyen nemzetközi sikereket tudnak felmutatni?
Az utolsó magyar csapat, amely európai kupadöntőt játszott, a Videoton volt (UEFA-kupa, 1984/85); azóta nemhogy a döntőbe, hanem még a legjobb nyolc közé sem jutott be magyar csapat az európai kupákban.
Ez van.
Ezért is érthetetlen, hogy aki nevén nevezné a dolgokat, aki megmutatná a magyar futball hiányosságait, az máris haza- és nemzetáruló.
Pedig nem azzal ártunk a magyar focinak, ha tükröt tartunk neki, hanem azzal, ha elkenjünk a valóságot. Ha színvonalat hazudunk oda, ahol nincs.
Az ugyanis nem segít, ha a sportújságírók a politikai propaganda előírásai szerint kiszínezik a valóságot, ha kozmetikázzák a látottakat, esetleg magasabb nézőszámokat jelentenek.
Legalább magunknak ne hazudjunk…
Merjünk nagyot álmodni? Nem. Először merjünk szembenézni a valósággal – és kezdjünk el keményen dolgozni.
Az írás megjelent a Klikkout 2017/3. számában.
