Pár kijelentés, én ilyen és olyan vagyok, s máris a saját csapdánkba estünk. Sokszor észre sem vesszük, hogy a gondolataink és a tudatos énünk rabjai lettünk. Kell egy külső jel, kell egy megtapasztalás, hogy felocsúdjunk ebből az önirányú zsákutcából, és észrevegyük, hogy amit eddig saját magunkról gondoltunk, fikció csupán.
Vegyünk egy egyszerű példát, a zenét. Honnan tudod, hogy ezt a zenét szereted, hogy te pontosan egy ilyen típusú zenehallgató vagy? Punk, rocker, klasszikus mumus, stb. Hol, mikor, de a legfontosabb mégis, hogy ki miatt kezdted el hallgatni? Vagy nézzük a tudományokat.
Mérnök vagy, ha már van egy mérnöki diplomád? Andragógus, antropológus, hegymászó, asztronauta, könyvtári potyautas?
Vagy, aki vagy, nem igaz? Egyszerű ez. Doktor vagyok, ott a “Dr.” a nevem előtt, tehát király vagyok. Ennyi. Le is zártuk magunkban a témát: ilyen és olyan, ez és az vagyok. Igen? Biztos? Hát egyáltalán nem biztos.
Legtöbbünknek megvan a saját magunkról kialakított véleményünk, egy bizonyos énképünk, amit magunk, de sokszor főleg mások felé is minduntalan igazolni próbálunk, és nem eresztünk.
Megbízható, türelmes, kegyes, alázatos, egy mindig nyitott barát. De amikor egy hozzánk közelálló lélekben megtörve, támaszt keresve fordul hozzánk, nem mutatunk őszinte befogadást, nem hallgatjuk végig. Egy megtört hajléktalanra sem tudunk mindig jószívűen tekinteni, nem hajtunk fejet a tragédiája előtt. A történtek után még mindig elmondhatjuk-e magunkról a fentieket? Kétlem. Lélekben tudjuk, hogy lelkileg kiürült, kiábrándult, hitét vesztett emberré lettünk. Az eszünk pedig már gyártja is a kifogásokat, hogy megvédhessük a lelkiismeretünket, és továbbra is ápolhassuk magunkban azt a tökéletes képet, amiről a tükör előtt reggelről reggelre megbizonyosodunk.
Egyszerűbb elhitetni magunkkal a kreált igazunkat és nem konfrontálódni a belső kétségeinkkel.
De ha csak felrakunk egy eddig tőlünk teljesen idegennek tűnő lemezt, vagy csak más frizurát vágatunk, más koncerteket látogatunk, a könyvesboltban is az eltérő irányba indulunk és a bárpultnál merünk végre elsőként kezdeményezni, biztosan változna a világunk.
Ne zárjuk be magunkat a saját tudatunk, azaz a saját tudatlanságunk fiókjába. Kijelentjük, hogy ilyenek és olyanok vagyunk, s a tényekké fogant szavakat beletesszük abba a bizonyos egófiókba, ráfordítjuk a kulcsot és eldobjuk.
Nem jó ez így. Életünk során mindannyian változunk. Te nem? Csak gondold végig! Ne zárjuk be magunkat a sok sok kijelentésünkkel, de legfőképp ne legyünk saját meggyőződéseink rabjai.
