Pintétől Hílekig (Pillanatképek egy időszakról) – Egy kis…
Ez vicc? Werner Lorant a DAC edzője? Ez a hír rengeteg biztosítékot ütött ki…
Az írás megjelent a Klikk Out 2012/1. számában is.
Werner Lorant, egy klasszikus német bohém szenior. Nem egy francia vágású művészlélek, hanem egy „bierfesztes” bohém. Hét közben, a katonaságról ismert reggeli tornához hasonlítható, ómódi edzésekkel sokkolt minden fociszakértőt és nem szakértőt. A hét végén, a meccsen viszont egy ultraiskolázott Corgoň ligás edző se volt méltó ellenfél. Lorant időpazarlásnak vette, hogy az ellenfél és annak edzőjének elemzéséhez folyamodjon.
Ő Werner Lorant! Nem neki, másnak kell félnie!
A szezon végén részese voltam annak az emlékezetes „Fortune Panziós“ sajtótájékoztatónak, mely után a DAC vezetőségén cérna sem maradt szárazon. Majdnem szemben ültem Loranttal, körülbelül fél méter távolságnyira. A jó Isten áldja meg azt a távolságot, azt a fél méterkét is…
Ha egy arra járó-kelő orvos, aki nem ismeri Wernert, egy ideig figyelte volna a grimaszkodását és az arckifejezését, melyet nagy adag színművészeti produkcióval kísért, szerintem rögvest egy hátul befűzős „hálóingbe“ öltözteti az edző urat…
Lorant sajátos stílussal a legnagyobbat talán a fiúk önbizalmán lendített. Később, amikor interjúkat készítettem egy-egy játékossal vagy edzővel, és rákérdeztem Wernerre, szinte imába tudták foglalni azt, amit képes volt az öltözőben művelni az önbizalom növelésének érdekében.
A német keze alatt lassan egy olyan csapat nőtt fel, melytől félni kezdtek az ellenfelek.
A kapuban Novota Jani, aki a kellő húrokat pengette a szurkolóknak, és gyorsan közönségkedvenc lett. Előtte a csapat legértékesebb „darabja”, Pinte Attila főnökösködött. Werner végérvényesen „utolsónak“ rekvalifikálta, és Ati, Matthäus nyomdokaiba lépve lenyűgözően „muzsikált”. Mindegy volt, hogy kit irányít. Lehetett Regedei, Adiaba, Marcin vagy Gerich, mindenkit úgy vezényelt, hogy a védelmünk szinte alig kapott gólt. A középpályánk? Kis túlzással, Abenán kívül – persze, ha annak kedve is volt játszani – a többi half a támadásnál csak figyelte, ahogy ívelgetik a fejük felett a bőrt… Mert elöl Leo volt. Leo Kweuke.
A rózsahegyi meccs után a következő öt mérkőzésből tizenegy pontot szerzett a DAC. Ilyen „portfólióval” várta a csapat a sorrendben második hazai ínyenc falatot, a DAC-Zsolna összecsapást.
Biztos vagyok benne, hogy senki se feledhette Regedei Csaba negyven méterről eleresztett bombagólját. Hogy is volt?
Már csak pár perc a meccs végéig. Szabadrúgás. A válogatott kapus, Perniš, sorfalat állít és résen áll… Vagyis, állna. Nem hiszi el, hogy Regedei komolyan gondolja… Komolyan bizony. Az iszonyatos erejű lövésre csak egy térdre roggyanással reagál és szemével bekíséri a labdát a vinkli vinklijébe. „Díííík morééé, hogy benyomta nekíííí!” – visít az új évezred prolija. Fúú, Csaba, ahogy írom ezeket a sorokat, de libabőrös is lettem! El tudják képzelni mekkora meccs lehetett, ha nem Csaba gólja az a pillanat, amire azt mondhatnám, ez volt a mérkőzés csúcspontja?
Mindenki tudta, hogy Kweuke járni, futni és focizni csak tanul. Annak ellenére, hogy egy eszeveszett tehetség. De, amit művelt a Zsolnai játékosokkal… Útjába állhatott kettő, három, de akár négy játékos is. Mindegy volt. Talán ez a kétségbeejtő kiáltás-kérés, melyet az egyik zsolnai játékos irányított a játékostársai felé, jellemzi legjobban, hogy mit művelt aznap Leo – „Könyörgöm, vegye már el valaki tőle azt a rohadt labdát!”
A kétgólos diadalnak lettek következményei. Hat meccsből tizennégy pont. Ez már sok. Mondták. Sok mindenki félni kezdett mindenfélétől, és ezek a sok mindenkik eldöntötték, hogy ilyenkor leghatásosabb egy kis… Egy kis… Na, a következő pillanatképig még átgondolom, hogy hogyan nevezzem el ezt az egy kis…
Az írás megjelent a Klikk Out 2012/1. számában is.