Egyszercsak jön egy sms a baráttól. A legjobbtól. Akivel egy padban ültél, kamaszként sötétedésig csavarogtál, meccsre jártál, szélpuskáztál, először berúgtál, s közben vele együtt felnőttél. Ma már nem töltötök együtt annyi időt, a közös találkozások sem tartanak fél napokig, csak néha sikerül leülni egy kávéra.
És jön a rövid üzenet: szingli leszek.
Ez persze önmagában még nem tragédia, majdnem mindenki átélt már ilyesmit. Ám amikor már háromnak kell kétfelé mennie, akkor mégis bonyolultabb a helyzet, mint „alapjáraton”.
Igen, van már egy harmadik is, egy hároméves kis srác, aki még nem igazán tudja felfogni, mi lesz, hogy lesz, ha apa itt, anya meg ott, ő meg hol itt, hol ott.
Az ember szeretné azt hinni, hogy az ilyen szakítások majd az ő környezetét elkerülik,
az ő rokonságában, baráti körében ilyen nem fordulhat elő, hisz annyira aranyosak együtt, ahogy azt tucatnyian írják a Facebookon. De hoppá, a való világot nem a Facebookon éljük, és még soha olyan kommentet nem olvastam, amely így szólt volna: olyan aranyosak vagytok külön. Pedig a barátomnak most erre kell felkészülnie. Mert van úgy, hogy nem az elképzelésünk szerint alakulnak a dolgok. Az élet már csak ilyen.
S míg rá a változ(tat)ás, addig rám új feladatok várnak: erőt adni neki, mert tudom, hogy most igazán szüksége van rám.
Azt mondja, érlelődött már egy ideje a szakítás. Nincs harmadik fél, egyszerűen elhidegültek egymástól. Kialudt a tűz, a mindennapok monotonságában pedig hiába várták, nem lobbant újra a láng. Valahol mindketten érezték, hogy ez lesz a vége, de igazából most még akkor sem tudja felfogni. Egyelőre csak a kérdések cikáznak benne ezerszám. Mi lesz most? Nem láthatom mindennap a fiam? Ki fogja oviba hordani? Felmehetek majd hozzá játszani? És ha éjjel felébred, szólít, és nem leszek ott?
Mi legyen a lakással? Eladjuk? Kiadjuk? Hazaköltözzek? Menjek albérletbe? Váltsak munkát? És hova menjen ő? És meg lehetne-e próbálni újra? És mi lesz, ha később lesz valakije? Hogy fogok rá reagálni?
Nehéz, súlyos kérdések. De egyet biztosan tudok: a barátom nagyon jó ember és kiváló apa. Az élet most ugyan akadályt gördített útjába, egy olyan helyzettel találta magát szemben, amely viszont egyáltalán nem egyedi eset, s én tudom, hogy képes lesz megbirkózni vele. Emlékszem, egyszer, úgy jó tizenöt évvel ezelőtt órákon át ültünk egy buszmegálló padján. Csak ültünk és számoltuk az autókat, lestük a lányokat, az utasok pedig többször is lecserélődtek mellettünk. Azon elmélkedtünk, mi lesz velünk tizenöt év múlva.
Most egy kávézóban ülünk, és emésztjük, az akkor feltett kérdésre most érkezett választ.
Mikor a fiáról beszél, könny szökik a szemébe.
Sikerül megállnia, hogy ne csorduljon ki. Én szótlanul hallgatom, csak néha próbálok valamit szólni, amibe úgy érzem, belekapaszkodhat. Az sem zavar, hogy többször megismétli ugyanazt, tudom, hogy mennyire jól esik most neki, hogy kiöntheti a lelkét. Érződik, még nagyon bizonytalan és nem látja a kiutat, de üzenem neked, barátom: mindig számíthatsz rám.
