Áprilisban útjára indítottuk irodalmi rovatunkat, természetesen mint ilyen, nem csak az általunk írt különböző tematikájú cikkeket fogja tartalmazni, hanem líra- és prózaajánlókat is konkrét szövegekkel.
Erre a hétre három költőtől hoztam nektek alkotásokat, jelenleg az alábbi versek állnak hozzám a legközelebb. Mindhárom versben érezhető a bizonytalanság, valamint a teljesség, e ambivalens összetevőkből rajzolódik ki a szubjektum mögötti igazság, mert vannak dolgok, amiket szavakkal nem lehet megfogni, de irányt mutathatunk általuk.
Petri György
Ha Petrire gondolok, valamiért az jut eszembe: a magyar líra fekete báránya. Talán azért, mert ez a bárány a következő szegmensekből tevődött össze: lázadás, nyersesség, alkohol, cigifüst, dekadencia, filozófia, minimalizmus. Ugyanakkor lírájában többnyire mégis gyönyörködni lehet, ezt az általa megfogalmazott költészetről szóló verse is jól tükrözi:
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.
Kálomista Bence
A kortárs fiatal generáció tagja, tapolcai származású, jelenleg filozófiát tanuló egy kötetes szerző, kinek szürrealisztikusan expresszív verseivel egyre több irodalmi folyóiratban, magazinban lehet találkozni, amint alább kiderül, nem véletlenül.
Hangyaút
A dobhártyámig tart az összes hangyaút,
mióta földre szorított füllel hallgatom,
ahogy rohansz mindenfelé,
ahol nem vagyok.
Mint a falaiktól megfosztott házak,
amikbe költözni senki sem akar,
meg akarok szokni minden
jelentéktelen zajt.
Ferencz Mónika
Szintén kortárs, szintén a fiatal nemzedék tagja, és szintén tehetséges egy kötetes (mely pont a hetekben jelent meg) szerző. Mónika a József Attila Kör és a Köménymag irodalmi csoport tagja, versírás mellett fordít is. Verseiben fájdalom és sötétség keveredik egyfajta lepelként ránk hulló nyugalommal.
Szerepkonfliktus
Ez is azoknak a ritka pillanatoknak az egyike,
mint amikor tavasszal nem esik a hó.
Huszonkét nap után nézed magad
egy földön talált tükör darabjában,
a mobilod elsötétített kijelzőjén,
egy elhagyatottan álló autó ablaküvegében,
de már nem tudod eldönteni,
hogy melyik vonásod kitől örökölted,
ki felejtette rajtad.
Nem látsz különbséget.
Se két felrepülő madár szárnyverése,
se két ugyanolyan nevű virág között.
Mégis kétségbeesve forgolódsz,
hátha megállapíthatod a saját szárnyaid színét.
Pedig a lényeges mozdulatok között tényleg nincs különbség.
Csak az idő és a körülmények.
