Ezt hallgatom szinte minden nap a hozzám egyik legközelebb álló magasabbik hímneműtől, a férjemtől. Míg az alacsonyabbik, azaz BB, valahol csibészesen kuncog a háttérben.
Laza vagy, hogy ezt hagyod! – mondja. De mi csak játszunk tovább.
Pedig nem így indultam neki. Azt hittem, hogy a szülés után is fent tudunk majd tartani egy normális, viszonylag tisztának mondható, amolyan “a vendég is nyugodtan leveheti a cipőjét” tiszta itthoni környezetet, de nem. A legjobb, ha le se veszi, mert hazatérve a napi menünket olvashatná le aztán a zoknijáról.
Amellett, hogy kétnaponta felporszívózzuk az egész lakást, ott a konyhai nagyüzem, ahol minden nap főzünk. A konyha tehát ennek megfelelően is néz ki.
Hétköznap leginkább egy huszad osztályú sci-fi béna 3D-s háttérdíszleteire hasonlít, a 4D-ről, azaz a szagokról már ne is beszéljünk. Indíthatnánk mi is egy 10D-s mozit itthon, mindenféle ingerre jutna elég stimuláns. Ha az egyiknek túl sok lenne, csak átadná a másiknak, és így tovább.
Nem mondom, hogy nem igyekeztem tudatosan is megszokni ezt a kupis közeget. De most már azt hiszem, talán túlságosan is jól sikerült. Ha BB leborítja a polcról a pontos sorrendben elrendezett hivatalos papíros mappáinkat, vagy a konyhaszekrényből kivett két fedővel cintányérosat játszik, de akkor is, amikor az ételmaradékokat szanaszéjjel hagyja, no és persze az üresen tátongó mindenféle lyukakat és réseket kiflivel, vagy egyéb puha élelmiszer-maradékkal betömködve elégedetten lépdel tovább; csak megvonom a vállam, aztán szépen én is továbblépdelek.
Vannak bizonyos polctartalmak, amik stabilan a földön hevernek, a plüssök körülötte arccal lefelé, de jó pár virágkaspó beltartalma sem úszta meg ám az összecsapásokat.
Mindez nem zavar. Nem ugrok azonnal, hogy felsöpörjek minden morzsát, nem szaladok azonnal, ha gyanús huppanást hallok és nem kiabálok – azonnal – akkor sem, ha a gyerek eltör/tönkretesz/kikapcsol/felaprít/porrá zúz valamit.
Nem, mert nem hagyom, hogy mindezen felesleges dolgok kettőnk közé álljanak.
Amikor tehát elhangzik az a bizonyos „laza” jelző, hagyom is szépen elsuhanni a fülem mellett. Leginkább azért, mert ez általában sértésként indul útnak a magasabbik hímnemű szájából. De ha aztán mindezt elmeséljük a hasonló korú gyerek(ek)kel mókázó barátainknak, egyöntetű a vélemény: kell a lazaság, minek a stressz!
