Az itthoni, monoton lét, a „napról napra ugyanaz”; szoptatás, öltöztetés, mosás, pakolás, főzés, altatás, játszótér, “Anyaaa!”, fürdetés, altatás; a körforgás megszokott ugyan, de valahogy mégsem. Elvesztem a sok zaj közt. Hol a csend? Az én csendem, amikor csak magamat hallom. Becsukom a szemem és semmi más nincs, csak én és a gondolataim.
Minden percben szól valami. A gyerek épp elaludt, de az a fránya szagelszívó még mindig megy, még mindig zúg. Bele a fülembe, én pedig nem is hallok már. Kinn a tompa, eső utáni csend. Épp megfelelő volna számomra, hogy becsukjam picit a szemem. De nem. Mert a leves még fő. Nagy a szag, kell a szagelszívó. Hamarosan elindítom a mosógépet is. Ja, nem. Nem, mert tegnap három adagot mostam. Kiélvezem azt a röpke pár órát, amíg még üres a szennyestartó.
A szagelszívó még mindig megy. Lassan megőrülök. Jobbra nézek, ki az ablakon, kamion, kamion hátán.
Hallom ahogy dübörögnek kint, és szaggatják fel az aszfaltot a nagy testükkel, irdatlan, teknőszerű lyukakat hagyva maguk után, akkorát, hogy akár négy kiló lisztet is dagaszthatnék bennük.
De elég! Kikapcsolom. Nem hallom a saját gondolataimat sem, akkora a zaj. Így sincs csend. Most a szomszédok, megint egy kamion. Kamion, kamion hátán. Zaj mindenütt. A laptop is sípol, zúg, vagy a fene tudja, az sincs csendben. A szék nyikorog. Keresem a csendet, mindhiába, nem találom.
Hol a belső, békés csendem? Talán nincs is már. Felkapom a fejem, minden neszre, az egész napom tele van vele.
Az éjjelem is másé, legfőképp a gyereké. Nem vagyok itt, csak a zaj van, a monoton neszelés, dörömbölés. Már a gondolatok is hangosak, kiabálnak a fejemben, veszekednek a zajokkal. Összekiabálás, örökös kötélhúzás, állandó erőfitogtatás.
Kész, ennyi. Elengedtem a kötél végét.. hadd dőljek a Semmibe.
