Végül is az összezuhanásnak is van szép része. Mégpedig a súlytalanság, az a tizedmásodpercnyi lebegés. Aztán következik a puffanás. Nagyon fáj, ezért igyekszik az ember inkább az azt megelőző pillanatnyi könnyedségre koncentrálni.
Fotó: Ottofi József
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lennének érzelmi receptoraink, vagy tudatosan képesek lennénk bármikor tompítani őket.
Csak lépkednénk előre, egyik lábunkkal a másik után. Elég lenne annyit tudni, hogy jobb, bal, jobb, bal, és így tovább. Minden menne a maga megszokott útján.
A hangos csendben ülve, a tömeges magányban elsüppedve csak azt várom, hogy kinyújthassam a kezem valaki felé. De egyre nagyobb a batyum egyre csak nő és nő. Lehúz a súlya.
A másfél éves gyermekem, aki most is itt szendereg mellettem, belém helyezte minden bizalmát, amikor úgy döntött, hogy nekem adja az életét. Vele együtt a magamé is felértékelődött.
Anya lettem, aki már nem lehet gyenge, aki felelősséggel tartozik és nem foglalkozhat a kínzó csenddel, sem a fojtó magánnyal, nem lehet az élete része a megalkuvás, csak a tudatos felelősségvállalás és a percről percre tiszta tudat.
Igyekszem kizárni a tükörképem, mert amikor meglátom magamon a hideg közönyt, még nehezebben élem túl a napot.
Inkább őt nézem, ahogy itt alszik békésen. Arra gondolok, hogy milyen okos és milyen könnyen mosolyt tud csalni az arcomra. Megállítom az időt, hogy ezt a boldog pillanatot még a zuhanás és a földbe csapódás előtt a végsőkig kiélvezhessem.
