1996. november 1-jén ment ki először futni. Ha valaki akkor azt mondta volna neki, hogy maratonfutó lesz, és huszonegy év alatt közel 40 ezer kilométer lesz a lábában, kinevette volna. A 42 195 métert első alkalommal 2003-ban futotta le New Yorkban. Azóta a világ 19 országában állt rajtvonalhoz ezen a távon, áprilisban pedig lefutotta élete századik maratonját is. Mindezt úgy, hogy amatőr sportolóként soha semmilyen klub tagja nem volt, a felkészüléseket edző nélkül teljesítette, és a versenyekre való kijutás anyagi feltételeit is mindig maga teremtette elő. Hodossy Péter hosszútávfutó csallóközkürti otthonában fogadott bennünket, hogy gazdag versenyzői életútjából mazsolázva megossza velünk a futóversenyeken szerzett élményeit.
Kezdjük a legutóbbival, a bostoni maratonnal, amely életed századik maratoni versenye volt. Mióta készültél erre a futásra?
2009-ben, amikor befejeztem az életem első ötven maratonversenyének legemlékezetesebb pillanatait felelevenítő könyvem írását, már az utolsó fejezetben megemlítettem legnagyobb álmomat, hogy lefussam a bostoni maratont. Ez az álmom idén április 17-én valóra vált. Mondhatom, hogy lélekben éveken keresztül készültem Bostonra, a gyakorlati felkészülést viszont tavaly szeptemberben kezdtem el. Ezalatt nemcsak a fizikai edzéseket értem, hanem a szervezéssel és önmagam menedzselésével összefüggő feladatok elvégzését is.
Pályafutásom során soha nem volt mögöttem profi szervezőgárda vagy stáb,
mindent magamnak intéztem.
Mit kell tudni erről a versenyről, mitől más, mint a többi?
Tavaly szeptember 16-án kaptam meg a hivatalos meghívólevelet a versenyre, amelyben az állt, hogy a kiválasztottak között vagyok. Ez azért volt szívet melengető érzés számomra, mert ide négy-ötszörös a túljelentkezés, és referenciákat is kérnek a futóktól. A hivatalos programfüzetben az állt, hogy 31 500 érmet készítettek a versenyre. A bostoni maraton egy futónak olyan, mint egy focistának a Wembleyben vagy a Maracanában futballozni. 1897-től szervezik a versenyt, és 1907-től ugyanazon a pályán futnak a versenyzők. Nagyon konzervatívak a szervezők, az útvonalon azóta semmit nem változtattak.
Hogyan emlékszel vissza a versenyre?
A pálya meglehetősen dimbes-dombos, tehát nem egyszerű. Csupán az utolsó hét kilométer vezet bent a városban, Bostonban. Reggel buszok szállítják ki a versenyzőket Hopkintonba, ahonnan elrajtol a mezőny. A biztonsági ellenőrzés eszméletlenül szigorú a 2013-as robbantások óta, jószerével még a nadrágodba is belenéznek. A rajt előtt bőséges reggelit kínálnak. Én már három órával a verseny indítása előtt ott voltam a helyszínen. Piros sorszámot kaptam, ami azt jelenti, hogy a leggyorsabb kategóriába soroltak be. A verseny előtt, amikor már felállt a teljes mezőny, lejátszották az amerikai himnuszt, és amikor annak vége lett, egy óriási show kezdődött. Két vadászgép repült el felettünk. Alig szállhattak 25 méter magasan, félelmetesek voltak.
Felemelő érzés volt ott állni a tömegben, ahol mindenki integetett, és közben azt skandálták, hogy Boston strong, vagyis Boston erős, jelezve a világnak, hogy nem félnek.
Ez a mondat a város jelmondatává vált a 2013-as robbantások óta. Ezután elrajtolt a mezőny. 26-27 fokos volt a hőmérséklet, tűzött a nap, és nekem úgy leégett a vállam, hogy azt elmondani nem lehet. Azt tudni kell, hogy a bostoni tényleg a maratonversenyek non plus ultrája. A szervezők arról is gondoskodtak, hogy legyen a helyszínen naptej, én mégsem kentem be magam. Azért, mert erre a versenyre szereztem egy ruhát Magyarország felirattal a Magyar Öttusa Szövetségtől, személyesen Martinek János kétszeres olimpiai bajnok öttusázótól, és nem akartam összekenni a naptejjel. Másnap aztán apró fehér foltok jelentek meg a vállamon, és foszlani kezdtem. A bostoni versenypálya nehézségét pedig az mutatta meg, hogy
2 óra 10 percen belül csupán ketten tudták lefutni.
Neked milyen időeredménnyel sikerült zárnod a versenyt?
3:47:11-es idővel értem célba. Ez volt a századik maratonom, és sokan megkérdezik, milyen időt futottam itt, mennyi alatt végeztem amott. Egy maratonversenyen nem feltétlenül azt kell nézni, mennyi idő alatt érsz be a célba, hanem hogy hol, milyen nehézségű pályán futottál. Az első két helyen befutó színes bőrű fiúk lehet, hogy Berlinben csak a huszadik hely környékén végeztek volna ilyen időeredménnyel. A terepviszonyokat kell nézni. Lehet, hogy ez a 3 óra 47 perc számomra csalódás, viszont az élmény felbecsülhetetlen. Olyan, mint, mikor a magyar fociválogatott kimegy a Maracanába, 100 ezer ember előtt játszik a brazilokkal. Fantasztikus érzés volt célba érkezni.
Ezt a futást az öt éve elhunyt édesanyám emlékére ajánlottam fel,
és hálát adtam neki azért a szeretetért és törődésért, amellyel egyengette az életemet, és segített hinnem abban, hogy valamirevaló ember vagyok.
Azt nem mindenki tudja rólad, hogy négyéves korod óta cukorbeteg vagy. Ennek a betegségnek mekkora szerepe volt abban, hogy hosszútávfutó lettél?
35 éve vagyok cukorbeteg, 1982-től inzulinnal szúrom magam, 1996-tól naponta négyszer. Ha nem lennék cukorbeteg, talán soha nem is kezdtem volna el futni. 15-16 évesen komplexusaim voltak, szégyelltem a lányok előtt, hogy inzulinnal szúrom magam. A versenyeken emiatt mindig lépéshátrányban indultam, mert nálam
a vércukorszint beállítása alapvető dolog, azért, hogy a huszadik vagy harmincadik kilométernél ne összeesve, eszméletlenül vigyen el a mentő.
A 100 lefutott maraton közül egyszer volt olyan eset, amikor majdnem baj lett. 4:27:30-as időt futottam Csadcán, de abban nagyon nagy szerepe volt annak, hogy annyira leesett a vércukrom, hogy a harmincadik kilométernél már alig bírtam emelni a lábam az erőtlenségtől. Amit sokan nem tudnak rólam, hogy évente két-három alkalommal diabetikus kómám van. Ez mindig éjjel tör rám, ilyenkor elveszítem az eszméletem, ömlik rólam a víz, és befeszülnek az izmaim, mint a beton. Azután térek csak észhez, miután a feleségem belevágja a combomba az életmentő glukagon injekciót.
A cukorbetegségnek köszönheted, hogy maratonfutóként bejártad szinte a fél világot?
Meg a futás iránti szenvedélyemnek és persze azoknak az embereknek, akik mellettem voltak, támogattak és segítséget nyújtottak. Két olyan ember van, akivel minden dolgot megbeszélek. Az egyik Bíró Attila, gyerekkori legjobb barátom, a másik pedig Tamás öcsém. Szintén mindketten hosszútávfutók, sőt, ők a 42 kilométeresnél hosszabb távon is próbára tették már magukat. Együtt futunk, együtt biciklizünk. Azoknak az embereknek is nagyon hálás vagyok, akik a világ távoli pontjain pár napra befogadtak egy-egy futóverseny alkalmával.
Mindenhol a magyar szálakat, meg a kapcsolataimat mozgattam meg.
Ha a barátaim szállást, vacsorát adnak otthonukban, éljenek bármely pontján is a világnak, az nagyon nagy támogatás és elismerés számomra.
Amikor 18 évesen elkezdtél futni, gondoltad volna, hogy ilyen meghatározó szerepe lesz az életedben a futásnak?
A futásnak rengeteg barátot köszönhetek. Amellett, hogy futok, igyekszem népszerűsíteni is a hosszútávfutást. Ahogy már említettem, egy könyvem is megjelent a futóversenyen szerzett élményeimről. Iskolákba járok előadásokat tartani a gyerekeknek a futásról. Mintegy 150 ilyen előadásom volt már nemcsak itt a környéken, hanem határon túl, például Kárpátalján, Vajdaságban, Kanadában. Házi Attila barátommal évről-évre megszervezzük a Csallóközkürt-Vásárút futóversenyt.
Ez számomra több mint sport. Életforma.
Összesen 19 országban futottam idáig maratont. Versenyeztem egyebek mellett Londonban – ahol egyéni legjobb időmet futottam, 3:13:27-et –, Párizsban, Berlinben, Rómában, Torontóban, New Yorkban, Las Vegasban, Chicagóban, Hawaiion, ahol 85 százalékos volt a páratartalom, s ahol kétszer is felvitték a mezőnyt egy kialudt tűzhányóra vagy Moszkvában a Vörös téren, ahol ágyúdörejjel köszöntötték a rajthoz állókat. Horvátországban a Plitvicei Nemzeti Parkban is futottam, varázslatos ott a környezet. Rajthoz álltam Szlovéniában, Csehországban, Lengyelországban és természetesen Magyarországon is, a szlovákiai maratonok közül pedig a kassai a kedvencem.
Mindegyik külön-külön megérne egy hosszabb beszélgetést.
Mindegyik versenyemet feljegyzem a futónaplómba. Nemcsak a versenyeimet vezetem, hanem az edzésekről is pontos feljegyzéseket készítek azóta, hogy ’96 november 1-jén először kimentem futni. Konzervatív ember lévén, ezt a mai napig kézzel írom. Pontosan meg tudom mondani, melyik edzésnap mikor rajtoltam el, fújt-e aznap a szél, hány fok volt, esett-e az eső, milyen futócipő volt rajtam, és arra, hány kilométert futottam már rá. Valamivel több mint 37 ezer kilométert futottam eddig összesen.
Lassan meglesz az Egyenlítő.
Heti átlagban 50-60 kilométert futok, hogy állandóan karban tartsam magam. Bár Boston óta még egy kilométert sem tettem meg, most regenerálódom egy kicsit.
Soká lesz még, mikor szögre akasztod a futócipőt?
Bízom benne. Van nekem egy Simon Sándor nevű barátom, aki 70 éves, és már 914 maraton van a háta mögött. Kilencszáztizennégy. És azt mondja, nem fáj semmije. Ehhez a sporthoz elsősorban jó genetikai adottságok kellenek, meg egy jó futócipő. Ha pedig élvezed, a kilométerek észrevétlenül szaporodnak alattad. Számomra nem az a lényeg, hogy világcsúcsot fussak valahol, hanem, hogy bírjam az egyenletes versenyzést, és akkor akár még pár évtizedig koptathatom az aszfaltot.
Boldog vagyok amiatt is, hogy amatőrként, a magam uraként űzhetem a futást.
Úgy vélem, amint valaki profi sportolóvá válik, attól a pillanattól kezdve mások dirigálnak neki, hogy aláírta a szerződését. Nézzük csak meg, mennyi élsportolóról derül ki például, hogy doppingolt. És nem feltétlenül önszántából, hanem mert a versenysport elvárta tőle az eredményeket. Én büszke vagyok arra, hogy a C-vitaminon és a magnéziumon kívül más anyagot nem fogyasztottam. A világ legelismertebb maratonja közé, az ún. World Marathon Majors csoportba nemrég felvették hatodikként Tokiót. A másik öt városban, New Yorkban, Chicagóban, Londonban, Berliben és Bostonban már futottam, de Japánban még nem jártam. Nem életcélom, de végtelenül boldog lennék, ha a Jóisten megadná, és egyszer rajtvonalhoz állhatnék Tokióban is.
Az írás megjelent a Klikkout 2017/5. számában.
