„Ezek a mai gyerekek má’ nem óvasnak semmit.” – Hányszor hallottam iskolatáskát cipelő koromban. A napokban elgondolkodtam, miért is nem szerettem diákként olvasni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, a mumus nem volt más, mint a kötelező olvasmány. Ráadásul több is volt belőle. Évfolyamonként felfelé pedig csak szaporodtak a rémek, a kedvem ellenben egyre jobban fogyott a „betűleves” fogyasztása iránt. Lássuk, miért is!
Míg nem lépjük át az iskola intézményének küszöbét, van választásunk, mit olvassanak nekünk. „A Szimbásat, Anyuuu!” vagy a „Napraforgós könyvbű, abba’ annyi mese van, Apuuu!”, és még sorolhatnánk. Ellenben
minél jobban beszippant a tanterv, és elsajátítjuk az ábécé, valamint annak társai dekódolását, jönnek az elvárt művek, melyeket kell, kellene olvasnunk, mert hát alapműveltség, szókincsfejlesztés is, mondják.
Valami oknál fogva bármit csinálna helyette a lurkó, csak még a közelébe se kerüljön ezeknek a könyveknek. A legtöbb kötelező olvasmány réges-régen – ha nem is egy messzi-messzi galaxisban – íródott, vagy fordították le. Ez az egyik, ha nem a fő probléma ezekkel a művekkel, mivel archaikus stílusban íródtak, ráadásul egy teljesen más eszmerendszert, környezetet idealizálva, mint ami napjainkban megélhető.
A diák nem tudja magáénak érezni, nem tud hitelesen azonosulni a szereplőkkel egyszerűen unalmassá válik számára.
A szókincse se fog kellőképpen bővülni, mert elavult kifejezéseket tartalmaznak. Mosolyognánk is rajta, ha azt mondaná gyermekünk, hogy „naccságos asszony”.
A fő probléma azonban nem ez, hanem a megnevezésben jelzett kötelező attitűdön van. Nemcsak a tanulók, de mi felnőttek sem szeretünk olyan dolgokat csinálni, ami kőbe vésett elvárás.
A gyerekek fejlődése szempontjából is akadály, ha nem érzi szabadnak magát, nekik még nagyobb szükségük van a kis világukhoz igazítható opciókhoz.
Itt pedig olyan arany középút lenne a megoldás, melyben ők választhatják ki, mit is olvassanak, és kevesebb könyvmennyiséget kelljen feldolgozniuk tanévenként. Több idő emészteni, az olvasási aktus előnyére szolgálna, és a szabadság érzete jobban motiválná az osztályt, hogy egymásnak is ajánljanak könyveket. Kisebb „csipetcsapatok” is kialakulnának az órák közti szusszanó időben.
Tehát tanácsom annyi, a kevesebb néha több, a kortárs irodalom pedig életszerűbb, nem dohos szagú a diákok számára.
