Egy kedves barátom – mivel ő megtisztelően így szólított, természetes, hogy viszonzom az udvariasságát – nyitotta fel a szemem egy forró nyári estén, hogy a tikkadtságom közepette pár sorban összegezzem az elmúlt időszak eseményét.
Ez pedig nem más, mint a Habos napok, azon belül is az Andorra–Magyarország mérkőzés.
A történetet talán a tavalyi Eb-n kezdeném, ahol a nemzeti tizenegy várakozáson felül teljesített, és ezt a sörsátor közönsége is láthatta.
Na, meg azt is, amikor a belga meccsen elment a hajó, mégsem volt senki szomorú. Sőt.
Az egyik leglibabőrösebb Himnuszt éltük át közösen. Azt persze sejtettem, hogy az idén majd nem lesz kétezer ember, de a sört még mindig szereti a nép. Többszöri egyeztetés után belevágtunk.
A zászló felragasztásánál az ujjamba, a mikrofon mögött meg a meccsbe. Mennyien lehetünk? Úgy kb. 600-700-an. Akkor jó.
Majd hozza felém Chili barátom a vezeték nélküli mikrofont, ami azért jó, mert a gólnál lehet vele bukfencezni,
anélkül, hogy feltekerjem a nyakamra, mint az újszülött a köldökzsinórt. Hát nem bukfenceztem. Ahogy Szigi mondta, „vért izzadtam”. Mivel a dob a lelke mindennek, Ervinnel megegyeztünk… (kihagytam, hogy barátom, csezdmeg)…, de hát mindenki az volt, na! Szinte… Szóval Ervinnel megegyeztünk, hogy nyomunk egy erős kezdést, hadd legyen rögtön „bummbele”.
Nem „haddelhadd”, mert az egy zenekar neve. Úgy is volt.
Kezeket a magasba, és kis tapsból indulunk is Andorrába. La Vella! Madonna! Igyatok sört! Aztán jött a Nélküled, és a „hol a Feri”, mert nekem csak baritonban menne. De volt szöveg, na. Tollbamondta a Bíró Tomi. Haverom. A barát már volt háromszor. Himnusz. Álljatok fel, légyszi. De azon nyomban és sááálakat a magasba! Úgyis 30 fok van! Bíró a sípjába fújt, aki nem Tomi. Indul a meccs. Szurkolunk. Szurkolunk. Pici szünet. Állítsuk a hangot. Ördög bújt a technikába?
Vagy Storckon ragadta valaki a Hajdú Bét?
Mostilyenkormivan és mileszhagóltrúgunk? Nem rúgtunk. Kaptunk. Ejtettek egyet, a kapus meg csak nézi. Fene aki érti. Tessék a sört kikérni!
Alvó cimborát az első sorból toalettra kísérni! Megint hangot állítunk. Most az enyémet. Há’ mi baj vót vele? Nem volt Negró? Oké. Mehetünk. Majd szünet.
Rágyújtanék a pipámra, ha lenne, de csak egy cigire. Azt viszont most izibe.
Hova jöttem? Ki tudja még a telefonszámom? Ki az, akinek el kéne felejtenie? – meg ilyenek jártak forráspont alatt két fokkal az agyamban. Mert a jólvanazúgy, meg a mindentbele között van egy leheletnyi különbség. Akarom mondani, egy Robertónyi.
Második félidő. Kész. Hangom, kész. Stop. Egy Himnuszt kérek, lágyan. Álljatok fel. Bátran!
Köszönöm. Utoljára ilyen Zólyombrézón volt. Ott minden bekapott gólnál leszedtünk egy drapit. 3 után félni kezdtem, mert a kerítés leszedéséhez nem volt nálam tizennégyes kulcs. Itt viszont volt sör.
Meg csipsz. Megcsípsz, hogy nem álmodtam? Tényleg vért izzadtam Szigi. Nem keveset.
Pedig mondták, mint akkor ott Zólyombrézón a Miki, hogy tegyem le a kiblit. Nem tettem le. Nincs elveszett labda. Nincs olyan, hogy feladom. Majd legfeljebb utána. Utána majd leiszom. Magam. S veletek! Egészségetekre gyerekek! Mi a f@sz volt veletek? Hajrá Magyarország!!!
Utóirat: nem kell azt a telefonszámot elfelejteni. Magyar gyerek vagyok. Mindig küzdök. Soha nem adom fel!
Roberto