Ahogy én látom – köszönöm, ha elolvassa!
Öt évvel ezelőtt történt. A Mészöly Géza vezette U19-es magyar válogatott tiszteletére jó barátommal, Pinte Lacival együtt – a név nem véletlenül ismerős, Pinte Attila bátyjáról van szó –, miközben az eső az egykori magyar trianoni határfalu, Cseklész zöld gyepét szomorúan áztatta, énekeltük a magyar himnuszt, majd a szlovák-magyar tesztmeccsen már
5 perc alatt észrevettünk egy vöröses-szőke magyar srácot,
mert hogy, hogy nem, valahogy nem a szlovák válogatottat figyeltük tüzetesebben. Akkor sem, azelőtt sem, és azóta sem… A lengyelországi svédverésnek sem tudtam valahogy istenigazából örülni, de mai is fáj Mexikó, és holnapután is fájni fog Andorra…
De ugyanúgy nem tudtam örülni a női kosárlabda Eb-n a bravúros Ukrajna-verésnek, de fájt az egypontos vereség az olaszoktól. Hogy mitől lehet ez?
Biztosan attól is, hogy annak idején 1947-ben, anyai nagyapámat, megboldogult Szabó Jenőt a mátyusföldi Deákiból kitelepítették a Tolna megyei Bonyhádra, mert a papa nem volt hajlandó „reszlovakizálni”, így jómodú parasztgazdaként földje s gazdasága odaveszett, és 30 kilós batyuba csomagolva szállt fel a marhavagonba, 28 éves családapaként két kisgyerekkel, alig 2 évvel azután, hogy a Don-kanyart is megjárva túlvészelte a II. világháborút. Ez csontvelőig, ha úgy tetszik, genetikailag belém van kódolva, így nézzék el nekem, ha nem tudok örülni szlovák sportsikereknek és fájnak a magyar sportkeservek. Na, de vissza 2012-be, Cseklészre, Lacikához! Mondom Pinte Laci barátomnak úgy 20 perc elteltével.
Te, ez a kis vörös Lacika biztosan Erik, a Viking leszármazottja, tuti, hogy nem színmagyar a srác.
Szóval nem ismertük a kölyköt, csak a kaptány Mészöly Géza sokszor dicsérte imigyen: „Bravó Lacika!” – szóval innen tudtuk, hogy Lacika, és mi is kezdtük dicsérni. Na nem azért, mert Géza kapitány is így tett, hanem mert szerintünk is volt miért a kis Eriket, a viking magyart megtapsolni. Lacika elképesztően sokat futott, szerelt, darált, csúszott mászott, de közben még fejpárbajt nyert hórihorgas szlovák bekkekkel szemben, jól passzolt, gólt lőtt – mondtam is Lacinak Lacikáról:
ez a gyerek már most annyit fut, hogy megállná a helyét a Bundesligában.
Jó pár évig még senki nem ismerte a „mi” Lacikánkat, de még mi se tudtuk, hogy ki ő, mert elfelejtettünk meccses jegyzőkönyvet kérni Cseklészen. Egyszercsak, pár évvel később megláttuk Lacikát, ahogy Norvégiában megkezdte a magyar focicsodát.
Lacikából egy szemvillantás alatt Kleinheisler László lett! És a Bundesliga is összejött a mi kis Lacikánknak. Aztán bedarálta őt, akárcsak Dzsudzsákot, a féktelen pénzérdek.
Most az az időszaka jön, hogy ide-oda „tologatják”, Bréma, Darmstadt, Fradi, Asztana, majd jöhet esetleg Katar, Kuwait, Kína, de meglehet Mahacskalát se hagyja ki… pedig Kleinheisler László most is ugyanaz a „cseklészi” Lacika, és még mindig csak 23 éves, tehát akár 10 évig is lehetne jó magyar válogatott focistánk… A magyar tehetségek sorsa, pályafutása azonban sajnos nem sokban különbözik a feudális kor jobbágyaitól, marad nekik a napszám. A különbség csak az, hogy a robotért manapság legalább már nem éhbér jár nekik…
