Szerda van. És ha szerda van, akkor prózát vagy verset hoz nektek a rásóatti, kedves, esetleg kedvetlen olvasók. A mai napon egymáshoz szelídítettem – pontosabban nem én, hanem Oravecz Imre – a két műfajt, és egy gyönyörű prózaverset hullatok szemeitek elé.
Legutóbb:
Oravecz Imre életműve letisztult irodalom a magyar kortárs szcéna sorában. Alkotásai között találhatunk regényt, verset, gyermekverset, prózaverset és műfordításokat is. A prózaversek hazai királyának is lehet őt mondani, de a minimalista konfigurációt is magas szinten űzi. Ezt a legutóbbit a Távozó fa című uccsó kötetében is bizonyítja.
Visszatérve a mai ajánlómhoz, mely nem az említett, hanem a régebben megjelent, 1972. szeptember című úttörő kötetéből való, annyit elárulok, hogy nagyon ügyes megoldásokkal érzékelteti a szerelem bódulatát és a szeretkezés varázsát, melyektől egyszer csak minden olyan édes, színes lesz, mintha Wonderlandben lennénk. Jó szórakozást, remélem a kedvetlenekből is kedves olvasók lesznek hatására, még ha az utolsó mondat kissé lehangoló is, bár életszerű.
![]()
Oravecz Imre: Éjszakába nyúló
Oravecz Imre: Éjszakába nyúló
hosszú utazás után érkeztünk a célállomásra, szerencsénk volt, a kihalt peronon ácsorgott valaki, aki éppen szállóvendéget keresett, és mi ügyet sem vetve az utat szegélyező, sötétben felsejlő, vágyott pálmafákra, poggyászunk súlyától és a fáradtságtól rogyadozva szótlan siettünk utána, és valósággal belezuhantunk a vetett ágyba, nyomban elnyomott bennünket az álom, nem hagyva időt semmiféle eszmecserére, nem tudtuk, mennyi ideig aludtunk, egy napig, egy hónapig vagy egy évig, csak azt vettük észre, mikor felébredtünk, hogy az előbb felébredt vágynak engedelmeskedve megint szeretkezünk, meg azt, hogy véget ért az éjszaka, az ablak zsalugátereinek résein világosság szűrődött a szobába, és a világosságban láthatóvá váltak a bútorok, a bútorokon a szétdobált ruhadarabok, és láthatóvá váltunk mi magunk is, akik a ruhadarabokat szétdobáltuk, és miután elteltünk egymással, felkeltünk, a tavaszi hűvösség ellenére meztelenül az ablakhoz mentünk, szélesre tártuk, és akadálytalanul betódult, mint két lencsén, áthatolt rajtunk a napfény, és lángba borította és elhamvasztotta annak végességét, amit egymással műveltünk az ágyban, kinéztünk az ablakon, és megláttuk a ragyogó eget, az áttetsző tengert, a kikötőben a fehér hajókat, a levegőben a vijjogó sirályokat, a parton a szikrázó házakat, a kertekben a virágzó narancsfákat, az utcákon a vidám embereket, éreztük a tisztaság édességét, és felfogtuk, hogy valóban megérkeztünk, és ezzel ígéretet tettünk egymásnak, melyet azután könnyelműen és kölcsönösen megszegtünk.
