Szabadon dönthetek. Oké, pipa. Tudom. A döntésemnek következményei vannak. Ilyen vagy olyan, de akkor is vannak. Rendben. Ez is pipa. De azt tudom-e, hogy a döntéseim után már nem lesz visszaút. Ez megvan? Ja, nincs? (Címlapfotó: Ottofi József)
Hogy nem hiszed? Hát gondolj csak bele! Mert sokkal egyszerűbb azt hinni, hogy a „kettőt előre egyet hátra” elvén mindig lesz majd egy kiskapu, mindig lesz egy menekülő út. Hogyha nem jönne össze a dolog, akkor lesz hova visszatérni.
Hogy egy kis furfangos csavarral – másokon kuncogva, de persze magadat is átverve – hagytál magadnak egy visszautat, egy titkos tartalék tervet vész esetére. Pedig nem, nem ám. Nem verhetsz át senkit sem.
Miért is nem? Egyszerűen azért, mert ez egy út. Ahogy az idő telik, nem kanyarodhatsz vissza, ahogy az időben sem mehetsz hátrafelé, csakis előre van. Előre! Akkor is, ha inkább a megfutamodást választanád, még az az irány is előre vezet. Még ha kudarcnak élsz is meg egy kikényszerített döntést, akkor is előre mész. Mindig előre.
Hogy egyszerűbb legyen a lényeg, hogy könnyíthess a lelkeden, egy dolgot véss az eszedbe: az irány, az mindig csak előre mehet.
Egyszerűen azért, mert ahogy az idő telik, úgy gyarapodsz. Jóval, rosszal, mindegy. Gazdagabb leszel. Nem az irány miatt, mert az már megértettük, hogy az horizontálisan – vagy ha vallásos vagy, vertikálisan – előre vezet, hanem azért, mert egyszerűen több lettél ezzel a tapasztalással. Ezért nem térhetsz már vissza.
Már több vagy, erősebb, rátermettebb, távolibbnak tűnik a korábbi éned.
Hidd el, hogy az úton haladsz! Nem kell kiutakat keresned, a menekülésre figyelned. Minden lépésed előre visz. Meglátod! Még akkor is, ha legutóbb talán épp elmenekültél, akkor sem hátrafelé futottál. Több lettél. Nem igaz?
