A nyár telis-tele van színekkel, minek köszönhetően lelkünk világa is ki van pingálva tarka, pozitív érzésekkel. Ennél fogva az én fejemben is egy igazi impresszív költő sorai járkálnak fel-alá a napokban.
A mai választott ugyanis nem más, mint Tóth Árpád, ki a Nyugat első nemzedékének tagja, miből az is következik, hogy főleg a 20. század első felében alkotott, mesteri színvonalon írt és fordított verseket, de újságíróként sem kellett szégyellnie a pennát. Költészetében festői szépséggel használja a szecesszió díszítettségét, az impresszió pillanatnyi benyomásait, szinesztéziát, melyek hatására a szomorú, elégikus hangmen, tartalom, elkápráztat minket, és nem depresszió, hanem katarzis közeli állapotba kerülünk. Két verset választottam erre a hétre tőle, első, mint egy Monet-kép, felüdülés képzeletünknek, a második pedig expresszív hatással bíró líra, melyben a krisztusi jóságot panírozza be soraival.
Éllel hulló…
Éllel hulló nagy napfénylemezek
Forró esője, kába délután,
A fölforrt levegő tompán rezeg,
Gyér utcalombok árnyaznak sután…
Szeretnék átölelni…
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
