„A zadari naplemente a legszebb a világon. Összehasonlíthatatlanul szebb, mint a floridai Key West-en.” (Alfred Hitchcock)
Olvasom ezt az idézetet, és néhány percen belül már egyezkedem is a családdal, hogy ma koraeste Zára (Zadar) az úti célunk. 10 perc autózásra van a szállásunktól, úgyhogy igazán nem nagy táv. Közben gondolkodom. Oké-oké, a naplemente szép, de mitől lenne különlegesebb, mint bármelyik másik?
A naplementét már úgyis kismillióan lefotózták. De hát, fussunk neki, mert sose tudom meg, milyen is az a „legszebb naplemente a világon”, ha nem látom. Elindulunk, persze a szokásos enyhe késéssel.
A nap nem vár meg senkit, lemegy, ahogy kell, akár ott vagyok, akár nem.
Ha azt mondom, hogy izgatott vagyok, akkor nem mondok igazat, mert inkább idegességről beszélhetünk.
Messzebb sikerül leparkolni a tervezett helyszíntől. Gyalogolunk az úti célhoz. Kezdünk még jobban kifutni az időből. A tengeri orgonák már igazán nincsenek messze. Ott turisták hada várja az ígért csodát.
Elhelyezkedem a lépcsőkön, csőre töltöm a gépet, és figyelem, ahogy a nap szépen lassan, határozottan, ahogy csak ő tud, közeledik a horizonthoz.
Az ég csodás színekben kezd el pompázni. Mindenki, fotókat készít, mint az őrült, készülnek a turistafotók ezrével. Kínlódok, én nem ezért jöttem ide.
Nem tucatfotót szeretnék. Ekkor Isten ujja megérint, jobbra pillantok, és látom, ahogy fiatalok csoportja ugrál egy magaslatról a tengerbe. Körülöttem mindenki maga elé bámul. Nem is értem őket. Tőlem jobbra pedig a lemenő nap fényeitől fantasztikusra rajzolt sziluettek úsznak a levegőben, hogy utána belezuhanjanak a tengerbe.
Katt-katt-katt. Széles a mosoly az arcomon. Szélesebb már nem is lehetne. Talán mégis valami különleges született, és az az én gépembe bújik most. Feldolgozom a fotókat még ott, Horvátországban. Amikor nézem az eredményt, még ma is megmelengeti a szívemet.
A zárai naplemente nem csak Alfrédnak volt a legszebb a világon.
