Az állandó bűntudat. Mert bizonytalanságban tart, mert folyton folyvást meg kell küzdenem a körülöttem élőkkel. Mert úgy kell tűnnöm, mint akinek van önbizalma, tudja, hogy mit csinál, nem utolsósorban pedig a gyereke az első.
Elárulom nektek – ezért tuti kapok majd hideget, meleget –, nekem nem a gyerekem az első. Nekem a férjem az első.
Ő a (baj)társam, vele osztozom jóban rosszban és ő marad majd mellettem, ha a csemeték kirepülnek. Mert jó hamar megtanuljuk majd az első szárnycsapásokat, hogy a következő #mamahotel bejelentkezés ne a mi címünkre essen.
De viccet félretéve, nem hiszem, hogy én azzal teszek a legjobbat, hogy a gyermekemet folyton a tenyeremen hordozom és óvom még a széltől is. Példaként hadd írjak le egy meghitt közös pillanatunkat. Egy esküvőben voltunk, amikor is a kerthelyiség bejáratánál állva nagy cseppekben nekieredt a meleg nyári eső. Én és a húszhónapos BB-m a tömeggel épp ellentétes irányba indultunk.
Szerettem volna megmutatni neki, milyen az eső érintése, milyen, amikor a bőrödhöz ér, milyen, amikor simogat a cseppje, és milyen, amikor a nedves karodon aztán végigszalad a röpke nyári szellő.
Nem biztos, hogy értette, kicsi még, tudom. De közben elmondtam neki, hogy így esik az eső, ez az eső. Meséltem a felhőkről, majd megnéztük a holdat, a csillagokat és egy olyan nyugodt, meghitt esténk volt, ami már régen. Társunk volt az eső melegsége, a kiszűrődő tánczene, a többi vendég kedves, óvó pillantása és őszite mosolyai.
Kizártuk az akadályoktól való félelmet, s inkább egy kihívásnak tekintettük azt.
Lassan megismerjük egymást. Látjuk egymás rezdüléseit, ami alapján már tudjuk, mire van a másiknak szüksége.
Az Anya az, aki végigvezetett egy ösvényen, közben pedig számtalan inger érte. Hideg, meleg, jó, rossz és Anya volt az, aki mindezeket lefordította úgy, hogy bátorságot adjon a következő lépéshez, amiket előbb-utóbb egyedül kellett megtennem.
