Bőduletes fujjogás és ocsmány fröcsögés kísérte a napokban zajló, Budapest által rendezett vizes úszó világbajnokság előkészületeit. Főleg a sportlétesítményekre szánt beruházások anyagi forrásait kérdőjelezte meg a nép, és nem is rejtették véka alá a felháborodásukat. (Fotók: MTI)
Kapcsolódó cikk:
De erről ennyit is, mert most nem erről szeretnék beszélni. Aki sportolt valaha, főleg ha pár év élsportban is része volt, van némi fogalma arról, mit jelent a hazai közösség, a család és a barátok jelenléte, amikor a csapat vagy egy egyéni versenyző megmérettetik.
Magyar korosztályos válogatottként én ugyan a kosárlabdát pattogtattam, és a víztől is mindig távol álltam, mégis duci könnyeket hullajtva szurkolok a magyar sportolóknak.
Hamarosan véget ér a bajnokság, és nagy csinnadrattával le is zárják majd az eseménysorozatot, de addig se felejtsük el, hogy egy ilyen esemény eggyé varázsol.
Átélhetjük a mieink belső harcait, velük együtt mélyeket lélegezve készülhetünk, és a vízbe ugrásnál nekünk is nagyot dobban a szívünk.
Nincs itthon tévénk, és sajnos az internet minősége sem a legjobb, így önmagában már az is kihívás, hogy élőben kövessem az eseményeket. Pont úgy vagyunk, ahogy egy évszázaddal ezelőtt, amikor a régi recsegő rádiót a fülünkbe nyomva, az antennát folyamatosan hajlítgatva próbáltunk jelet keresni. Hát pont így történik ez nálunk most is, amikor a netről nézett tévéközvetítés hangyás képe is szinte percenként kihagy, és csak frissítünk és frissítünk. Épp a döntő pillanatokban és a gólok közben.
De ez most mindegy is. Ott vagyok, egy vagyok velük. Egyként sírunk, egyként nevetünk és egyként szomorkodunk, ha valami nem sikerült, és ugyanúgy egyként örülünk, ha miénk a siker.
Hajrá Otthon! Hajrá Magyarország, gyerünk fiatalok! Innen a Csallóközből is nagyon sokan szurkolunk Nektek!
