Nyári szombat délután ébredezik a város, melynek utcáit fesztiválhangulat tölti be: meccsnap van.
– Erika – hívom a barátnőmet telefonon – készülődj, a ma esti programunk meccsnézés, elkezdődött az idény.
A barátnőm még nem pihente ki az előző éjszakai ámokfutását, enyhén rekedt és a kialvatlanságtól erőtlen hangon szól vissza:
– Képtelenség ma emberek közé mennem. Kiüríttetik a stadiont, ha ezzel a külsővel jelenek meg.
– Akkor vedd fel a legnagyobb napszemüvegedet, találkozunk 8-kor előttem.
– Na jó, legyen, tudod, hogy a focisták a gyengéim. Múltkor is…
– Oké, szia – meg se várom, míg befejezi a mondatot, lerakom a telefont.
Miközben a gardróbomban valami kényelmes focinézős szett után kutatok, kezembe kerül egy DAC-sál, még az exem hagyatéka (ha hiányzom, ezt mindig nézheted, szét is tépheted…). Á, új szezon, új igazolások, új mérkőzések, nem kell ide a tavalyi hó. Visszasüllyesztem a szekrény mélyére, az ex kedvesem emlékével együtt.
Az emancipáció már a jegypénztárakba is beférkőzött, semmi gyakorlati előnyt nem jelent, hogy mit hordasz a lábaid között. Már a punci sem a régi. Szép, új világ.
A stadion előtt megcsap az izgalommal vegyített várakozás szele. Van valami a levegőben, nehéz leírni szavakkal, hogy pontosan mi is az, de úgy veszem a levegőt, mint egy ígéretesnek tűnő első randi előtt. Újabb párhuzam jut az eszembe: olyan ez, mint az első szex előtti petting, leplezett kíváncsisággal és egy jó adag önfegyelemmel kalandozol el, de tudod, hogy nemsokára érkezik a (sz)extázis, és kiereszted a hangodat.
Miután mindenkit átjár az egy vérből valók vagyunk életérzés, jönnek a fiúk, és bár peregnek a másodpercek a kivetítőn, 90 percre mégis megáll az idő.
Pár órára privatizálunk egy világot a nagyvilágban, most már értem, miért függesztették fel az olimpiák alatt a háborúskodást.
A hormonok elszabadulnak a pályán és a lelátón egyaránt. Kétségkívül, kevés olyan hely létezik a világon, ahol ennyi tesztoszteron sűrűsödik egyszerre. A mögöttem ülő drukker legváratlanabb asszociációkkal teli káromkodás-sorozata (Sigmund Freud, analyze this…) egészen új dimenziókba emeli a kurvaanyjázás műfaját. Annak ellenére, hogy verbális erőszakot követ el a füleimen, egy elismerő mosollyal nyugtázom teljesítményét. Amúgy meg, az érzelmeket nem jó elfojtani, aminek ki kell jönni, hát hadd jöjjön. Mi sem lenne természetellenesebb kép, mint egy elfojtásokkal teli DAC-szurkoló?
És hogy lehetne bármit is elfojtani, ha győzelemmel kezdjük az idényt?
Ez az új idény pedig nem csak a stadionon belül adhat új löketet, hanem annak falain kívül is. Arra mutat rá, hogy ne a már lejátszott meccsekben ragadjunk benne, hanem nézzünk az új szezon elébe. Biztosan lesznek győzelmek és vesztes mérkőzések, de egy új kezdet mindig reményteljes pillanatokat ígér. Adjuk hát teret az új csodáknak. Nőnek lenni jó. DAC-szurkolónak lenni jó. A kettőnek lenni együtt pedig igazán az.
A győzelem után eufórikus hangulatban távozunk. Meg kell hagyni, ez több, mint sport.
Címlapfotó: Jojo Samek
