Az igazat megvallva, talán már az első félidő harmincadik percében említettem Lukáš nevét a mellettem álló Varga Balázs kollégámnak. Amolyan szurkolósan, nyafogva: – Tegye má be, na! De annak ellenére, hogy a Čmelík gyerek esete a tegnapi meccs egyik fontos momentuma volt, azért kilapátoltam a lényegesebbeket… De menjünk csak szépen sorjában a látottakkal…
Az égből pottyant tizenegyes, jobban mondva a gól a meccs elején, már tíz perc után szemmel láthatón amolyan hangulatfokozó szerepet töltött be, pedig szükségesebb lett volna, ha a gól a győzelmünk pilléreit erősíti.
Nem így történt, percekben nem is tudom, hogy mikor vált a remek hangulat a lelátókról picit óvatosabb szurkolásra a C-tribünön. Talán akkor, amikor Macej remekül ,,leszedett” pár beadást a levegőből (nem, nem írom azt, hogy Air-Macej, a levegő ura…). Lassan észrevettük, hogy hova tovább, annál jobban közelednek a tizenhatosunkhoz.
A korai gól ideális egy hazai csapatnak, mert ha rátalál egy ellenfélre, aki nem csak tisztes vereségért jött és kitámad, hogy egyenlítsen, akkor kontrákra van lehetősége a hazai csapatnak. Mi ezzel nem nagyon éltünk, illetve…
Na, így e…
A Rózsahegy csapata nem véletlenül játszott az Evertonnal lényegében két príma partit. Kompakt, taktikailag érett, összeállt csapat, melyben cserepadon ülnek olyan játékosok, mint Sapara és Lačný. Amikor látták, hogy az ívelt labdáiknak nincs értelme, váltottak, és a zöld gyepen ,,futtatták” a labdát. Nekünk sokáig működött a vendégek támadásainál az utolsó fázis eliminálása, de gondnak bizonyult, hogy Ljubičić, az előző meccsekhez hasonlóan, sok labdát adott el.
Bizony, néhányszor bejutott a tizenhatosunkba a vendégcsapat úgy, hogy elég lett volna csak úgy belerúgni a pattogó labdába, a kapusunknak nem lett volna esélye megfogni a lövést.
Jó védelmünk van, de ezen a meccsen helyenként szétszórt volt. Ehhez hozzájárult, hogy a középpályánk része nem csinálta azt, amit ilyenkor kell – kontrákkal állandó nyomás alatt tartani az ellenfél játékosait, akik ezzel nem tudtak volna segíteni a támadásokban.
Miért? Rossi taktikája? Elég merész dolog lenne így magára húzni az ellenfelet, elvégre az egyenlítés (nem csak a második gólunk) a levegőben lógott, és ezen nem változtat az sem, hogy szerencsésen egyenlítettek a vendégek.
Rossi említette a sajtótájékoztatón, hogy kell az a három erősítés, és talán ezzel jelezte, hogy a kreativitás hiánya okozta azt, hogy nem sikerült áttörni hatékonyabban a vendégek védelmét.
Ez igaz, de meg lehetett volna próbálni egy dolgot, ami tudom, hogy szokatlan, de tegnap kimondottan kínálkozott volna.
Kris Vida szemfüles játékos a kapu előtt, de benne pont az hiányzik, amivel áttörhettük volna a vendégeket, még az első félidőben – ez benne van Čmelíkbe és Divkovićba is, de mindketten a cserepadon ültek.
Tudom, nem szokás cserélni a harmincadik percben vagy a félidőben, de a tegnapi meccs játékképe szerintem csak ezt a lehetőséget kínálta. Kreatív játékosunk a középpályára még nincs. Egy aktív játékos, aki képes egy az egyben megcsinálni játékost, és a mozgására nem az olvasható és rutinszerű megoldások jellemzőek,
nem engedte volna az ellenfél defenzív játékosait pihenni, és lehet, kiharcolt volna egy második gólt, ami tegnap kulcsfontosságú volt.
De ezt a cserét még a vezetésünk alatt kellett volna megreszkírozni. Meghagyom, nem szokás, de szerintem sok lehetőség nem volt a tarsolyunkban, hogy három ,,pontyos” legyen a meccs számunkra.
Apropó, Rossi három erősítése. A játékmester posztja adott, egy csatár is jól jön, és egy védő, akinek érkezését követően, a posztok betöltése után,
Marin helyére egy gyorsabb ember kerül, aki a gyors játéknál pontosan passzol.
A meccs minősége. Látnivalóból volt elég sok, de üresjáratokat is láttunk. Az ellenfél jól, okosan, taktikusan játszott, kapusuk remekül védett, mi pedig hajtottunk, és javarészt a szeleken próbálkoztunk. A remek meccs jelzőhöz viszont, és hárompontos kapáshoz egy aktívabb hazai csapat szükséges.
