Olyan könnyű azt mondani, hogy mindig lesz megoldás, mindig van kiút, és minden rendben lesz. De ezt el is hisszük? Valóban bízunk benne annyira, hogy félelem nélkül lépjünk tovább?
E két világ között őrlődöm. Hiszek-e abban, hogy jó út áll előttem, vagy tovább őrizgetem magamban az izzasztó kétséget.
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak ez a kétféle embertípus létezik: aki hisz és aki nem. S itt most nem feltétlenül a vallásra gondolok, hanem arra, hogy ha kétely merül fel egy választással, egy lehetőséggel kapcsolatban, akkor honnan gyűjtünk erőt a változtatáshoz.
Mert változtatni nehéz, nagyon nehéz. Ezért sokan mégis amellett döntenek, hogy inkább maradjon minden a régiben, jó minden úgy, ahogy van, nem kell felesleges problémákat okozni.
De! Ha egy kérlelhetetlen körülmény áll fenn, egy szomorú tragédia, ahol egyértelműen választásra kényszerülünk. Egy olyan helyzet, amikor már semmi nem maradhat a régiben. Lezárult egy korszak, és a sorsfordító eseményhez érkezvén elbizonytalanodunk, tanácstalanok vagyunk. Ilyenkor mihez kezdünk? Mihez, kihez fordulunk? Kell a válasz, kell egy megoldás, megfojt a tanácstalanság, kicsúszik a lábunk alól a talaj, dönteni kell.
Honnan merítünk erőt? Miben, kiben hiszünk ekkor? Van ilyen? Lennie kell. Van is. De hol? Ki az, mi az?
Megdöbbenve állok egy Buddha szobor előtt, és csak arra tudok gondolni, hogy Ő tudja. Ő ismer, ő segít. Egy Mester, aki ott ül, akinek már az arcvonásai is nyugtatóak, örök harmóniát sugároznak, megnyugvást okoznak.
Elértem, hogy béke legyen. Béke és bizalom. Bizalom és hit. Hit abban, hogy meg tudom oldani. Megtaláltam a választ a szemében.
