Egy svéd kisvárosban Allan Karlssont akarják felköszönteni 100. születésnapja alkalmából, ám ő gondol egyet és elszökik. Így kezdődik a svéd Jonas Jonasson A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című könyve. A várkonyi Kósa Rudolf nem mászott ki az ablakon, holott meg tudná tenni, nem is ment sehova, mikor századik születésnapjára felköszöntötték. Ennek pedig már négy éve, ugyanis Rudi bácsi 2015 decemberében töltötte be 104. életévét. Életéről szívesen mesél, ami nem is megerőltető számára, hiszen szinte mindenre emlékszik. (KLIKK-ARCHÍVUM)
Az interjú megjelent a Klikk Out 2016/1. számában.
Rudi bácsi, élete során járt már néhány helyen, mégis szülőfalujában maradt.
Sokfelé jártam, mert voltam háborúban, fogságban, és ez már magában elég, én úgy gondolom. De mindig hazatértem.
Legendásan jó az emlékezete. Milyen jól emlékszik a gyerekkorára?
Egész jól, még arra az időre is emlékszem, amikor még nem jártam iskolába. Bementem 1918-ban iskolába, ahol egy tanítónő tanított, Németh Jolán volt a lányneve, mert lány volt még. Apja Németh Dezső főszolgabíró, aki abban az időben valaki volt. De körülbelül két hónapig volt ott, aztán jött, aki végig tanított bennünket, Rehorovszky Rudolf volt a neve. Szlovák ember volt, Vágújhely mellől való, de tudott magyarul, mert ugye magyar iskolában tanított.
Mikor kimaradtam volna a hatodik osztályból, akkor mondta, hogy ne számítsunk erre, mert nyolc osztály lesz. Az a kedvezmény megvolt, hogy például amikor mentem hatodik osztályba, a többiek bementek szeptember elején, mi pedig november elején. Ugyanúgy kimaradtunk a végén, május-júniusban már itthon voltunk. És amikor hat osztály volt, akkor még két osztályt kellett járni ismétlőbe, minden héten szerdán egy órára meg kellett jelenni az iskolában.
Emlékszem arra is, hogy ennek a Rehorovszkynak volt három családja, két fia, lánya. A lány Karcsára, a szomszéd faluba ment férjhez, egy Hajdú nevű vette el. Tanítónő lett belőle. A fiúk közül az egyik kitanult asztalosnak, a másik, a Rudi, az aztán itt halt meg, utoljára visszakerült a faluba.
Abban az időben a gyereket korán munkára fogták. Az Önök családjában is így volt ez?
Abban az időben a gyerek fel volt használva. A húgom fiatalabb volt nálam három évvel, és akkor minden háznál voltak libák. Ő még kicsi volt arra, hogy libákat őrizzen, így én őriztem őket, aztán pedig marhákat. De mikor már megházasodtam, akkor is kihajtottam a marhákat akár vasárnap is. Mikor más elkezdett etetni, én már akkor jól tartottam őket a határban. Másképp vettem az egészet.
Viszonylag későn nősült meg, felesége pedig már sajnos nincs köztünk, két éve távozott az élők sorából. Hol ismerte őt meg?
Udvaroltam a feleségemnek, közel laktak, itt a kert alatt. A háború után volt, akkor egy pár évig hol ez nem volt, hol az nem volt. Leöltünk egy nagy disznót, most is tudom, hogy 147 kiló volt. A nővérem járt – úgy mondták – feketézni Pozsonyba és elvitt tíz kiló húst, abból hozott 10 liter bort. Míg abból volt, hát addig tartott a menyegző, mert hát elfogyott a bor. Kis menyegző volt. Akkor ilyen világ volt.
Harminchat évesen nősültem meg, a feleségem 12 évvel volt fiatalabb nálam. Azért nem akartam korábban nősülni, mert közben jött a háború és nem szerettem volna özvegyet és árvákat hagyni magam után itthon, ha történik velem valami. Így inkább vártam.
Hogyan udvaroltak akkoriban a fiatalok?
Sokszor eljárt egy legény kilenc-tíz évig egy lányhoz, míg oda nem telt az az idő, hogy most már megnősülhet. Például a bátyám nősült ’33-ban. Annak is azért maradt el, akkor volt harminckét éves. Ha a legény elment lányokhoz, kilenc óránál tovább nem volt ott, nem úgy mint ma: van külön legényszoba, leányszoba, hogy a szülők ne hallják, mit beszélnek; akkor az egész család előtt azt beszélt, amit kellett.
Milyenek voltak a szülei, mivel foglalkozott az édesapja?
Földműves volt. Volt 24 hold földünk, az szétosztódott hét felé, nem sok jutott egynek. Mert abban az időben mindenhol sok gyerek volt.
Mit dolgoztak fiatalkorában az emberek a faluban? Miből éltek meg?
Az aratás volt nagy munka, meg utána a behordás, azt a kévés gabonát udvarokon csépelték, itt voltak a szalmakazlak. Akkor ökrökkel, lovakkal szántottak, vaseke volt, meg még faeke is, abban az időben traktornak még híre-hamva sem volt. Például, mi itt laktunk a főúton, ide kisgyerek bátran kimehetett az útra, mert hát ökrök, lovak nem gyúrták el, nem úgy mint manapság, hogy vigyázni kell, ha az ember át akar menni.
Mesélne arról az időről, amikor fogságban volt?
Mondjuk én, hála isten, nem soká voltam. Hazulról vittek el, mert akkor az volt a jelszó, hogy akik megszöktek a fogságból, azok helyett kellett vinni. Elvittek bennünket Szerdahelyre egy éjjel, ott voltunk a bírósági börtönökben négy napig. Onnan elvittek bennünket Pozsonyba, ott voltunk körülbelül három hétig, de ott már dolgoztattak bennünket. Fát vágtunk a konyha részére.
Aztán egy nap vagonokba raktak bennünket és elvittek Besszarábiába, az román terület, de az orosz elfoglalta 1940-ben, és ott voltunk egy városban három táborba szétosztva.
Utolsó olyan tábor volt, hogy azt mondták, innen csak haza mehetünk. Hát akkor nem hazudtak, mert akkor már volt ott egy magyar őrnagy. Felállt egy dobogóra, azt mondta, hogy Sztálin marsall mindenkinek megbocsát, mi is hazamehetünk holnap. Valóban, kijöttünk a táborból, névsorolvasást tartottak, aztán kikísértek bennünket a vonatra, és jöttünk haza.
Két ember, egyik Varga nevű volt, azt mondták, itt marad. Hogy mit tudtak rá mondani, vagy miért maradt ott, azt nem tudom. A másik meg ekecsi volt, az meg Huszár Géza nevű volt, most is tudom a nevüket. Azokat ott fogták, még ott maradtak három évre. Mi két és fél hónapig voltunk.
Sokszor hangoztatott és elcsépelt kérdés, de az idősebb embernek általában felteszik: Mi a hosszú élet titka?
Egyszer ezt megkérdezte egy pap, akkoriban jött ide, itt volt négy évig, aztán elkerült Jókára, és már meg is halt. Az volt ilyen kíváncsi. Falunap volt, hát meghívtak, mint a legidősebb állampolgárt. Egyszer csak megjelent a pap, nagyon nézett az engem, mindjárt kapcsoltam, ez biztos idejön és megkérdezi, hogy mi a hosszú élet titka. Pontosan úgy volt, ahogy kigondoltam.
Kérdi is: „Rudi bácsi, most egyet kérdek, mi a hosszú élet titka?” „Nem kell meghalni” – mondtam neki kapásból. Az akkorát röhögött, hogy mindenki arra nézett, mit röhög a pap.
Hogy áll a káros szenvedélyekkel?
Megfogadtam gyerekkoromban, én cigarettázni sosem fogok. Hiába is kínáltak, köszönöm, nem cigarettázok, el van intézve. A bort szeretem, meg is iszom, de csak mértékkel, nem szabad túlzásba vinni.
Mikor 100 éves voltam, kaptam annyi italt, hogy kocsmát lehetett volna belőle nyitni. Olyan két év alatt elfogyott minden, de én berúgva nem voltam sohase. Mindig haragudtam a részeg emberre.
Mikor négy évvel ezelőtt utoljára itt jártam és beszélgettünk, elmondta, kijár sétálni a kanálishoz…
Most nem megyek sehová, mert ilyen ronda idők vannak, de van nálunk erdő, sokszor elmentem arra, míg jobb idő volt. Ilyen időben azonban nem merek, mert sár van arra. Elvagyok itthon, elgondolkodok, eszembe jut minden, aztán felidézem azzal a múltat. Vannak a gyerekeim és az unokáim, két fiú, egy lány. Mindegyik udvarol már, a kislánynak is van udvarlója, aztán közben jönnek, elbeszélgetünk. És van most már kis dédunokám is.
Mit szól a fejlődéshez?
Azt mondom, lesz még rosszabb is. Nem panaszkodok, mert sok embertől megkérdezem, hogy a nyugdíjjal meg van-e elégedve. Még kettőre akadtam, aki azt mondta, hogy meg van. Egészségem legyen, én is azt mondom mindig. Hála isten, hogy így vagyok, ennyi idős korban ilyennek lenni ajándék.
