Szeretném azt hinni, hogy volt választásom még a gimiben, és amikor annyi fényes lehetőség kínálkozott, én mind megragadtam és kipróbáltam. De nem, nem próbáltam ki, valójában nem mertem elindulni egyiken sem. Éreztem, hogy kellene, próbáltam, tettem is pár lépést, de ezek csak gyenge próbálkozások voltak.
Címlapfotó: Ottofi József
Elhitettem még magammal is, hogy teszem, amit tennem kell abban, amiben tehetségessé kiáltottam magam.
Na jó, mondták mások is, adtak opciókat, terelgettek, vezetgettek. Meg is tettem azt a pár lépést, igen. Megpróbáltam. De nem jutottam semerre sem. Csak toporogtam, körbe-körbe tipródtam. Azt a biztonságos teret el nem hagyva, ahol még ismertem a közeget. Ahol nem bánthattak, ahol nem köthettek belém és a félelmem nem lehetett úrrá.
Mert amint kiléptem volna, nem lett volna merre menni, nem lett volna irány(mutatás). Csak én. Csakis én maradtam volna. Én, egyedül.
A céltalan, a félénk, a gyáva, aki nagyot álmodik, de tenni érte már gyenge. Aki nem mer túllépni a maga határain, aki még a berúgástól is félt. Akinek az alkohol is csak arra kellett, hogy mutasson valami újat, valami mást. De akinek a fű már nem volt opció, hiszen azok a szívós arcok olyan cikik, az önbecsülésüket és a tanárok megbecsülését is elvesztik. Nem tartozom közéjük, egyikükhöz sem, én jó lány vagyok, kitűnő magaviselettel, kitűnő osztályzatokkal.
Jó lány, de a fiúk szemében mégis ciki. De miért? Hiszen én mindent megtettem. Csak épp még magam sem tudtam, hogy miként mutatkozzak be nekik.
Ki legyek? A kitűnő sportoló, aki az első komoly műtétje után feladta, az okostojás könyvkedvelő, de olvasni gyűlölő, a lélekkel teli énekesnő, aki a színpadon egy mozgásképtelen görcsös farönk, a féltehetséges rajzos, aki még a művészléthez is korlátolt vagy a magányos költő, aki számára még a saját írása is olvashatatlan.
Ki voltam? Ki letten én?
