2005-től kezdődően – egy hároméves pauzával (2013-2015) – idén tizedszer voltam a Szigeten. Elsütöm a legnagyobb klisét, hogy a változás brutálisan érezhető, de hát östenem, közben én is egy molyrágta harmincas lettem.
Fotók: Sziget.hu
De amit talán felelősségem teljes tudatában kijelenthetek, hogy az idei volt az első év, amikor az égvilágon semmit se vártam tőle. Nem volt az a bizsergető, vérnyomásbillegető érzés, hogy a nyárnak, az évnek, az életnek majd ettől lesz értelme, mert az a momentum már megvolt.
. . . amit talán felelősségem teljes tudatában kijelenthetek, hogy az idei volt az első év, amikor az égvilágon semmit se vártam tőle.
De nem jelentkezett még az a tudatállapot sem, hogy valamiféle vélt kényszerből akarjam teljesíttetni magammal az összességében huszonötödik Szigetet, mivel tavasztól azért idén is vastagon vártam, kik lesznek a húzónevek, majd a nyár beköszöntével azt, hogy azok mégis hogyan oszlanak el az egyes napok között.
Tulajdonképpen egészen későn, alig néhány héttel az esemény előtt dőlt el, hogy ott leszünk. Sikerült a szervezőknek egy egész pofás napra összeterelniük néhány olyan attraktív fellépőt, akiket személy szerint még vagy nem láttam, vagy már igen, csak úgy egyébként is érdekelt. Ez pedig a hétfő volt.
Sokaknak nyilván nem sokat mondanak az olyan nevek, mint Flume, a Glass Animals, a Jagwar Ma, Mac DeMarco, Vince Staples vagy épp a Two Door Cinema Club, és tény, hogy voltak náluk azért (számomra is) legendásabb fellépők más napokon, mint PJ Harvey, vagy helyenként izgalmasabb nevek, mint a Metronomy, az alt-J vagy a 2000-es évek csúcspontjai közt számon tartott, tizenöt évvel ezelőtt megjelent bemutatkozó albumát (Turn On The Bright Lights) végigtoló Interpol, mégis valahogy e nap mellett kötöttünk ki, és még az említetteknek is csak a töredékét láttuk.
Mivel későn érkeztünk, elsőként pláne a pusztító Major Lazert, ami azonban fölöttébb alkalmas arra, hogy precízen megfogalmazzuk, mi is ma a Sziget, hiszen azt is mondhatnám, hogy benne ölt testet: egy profira hámozott és polírozott parasztvakítás.
Diplo – aki olyan, mintha egymásra helyeznénk Chris Martint (Coldplay) és Eminemet – egy frajer producer manapság, aki tömegekhez jut el nemcsak mások alá tolt darabjaival, de saját eszeveszett projektjével is, amely mai formáját valahogy 5-6 éve vette fel, de azt megelőzően, némileg undergroundabb repertoárral már 2008-tól létezett.
. . . egy profira hámozott és polírozott parasztvakítás.
Diplo és társai, Jillionaire és Walhsy Fire könyökből megcsinálják a közönséget. Otthon hallgatva a Major Lazer számomra alig élvezhető, épphogy kreatív, de többnyire EDM-ekkel és butított dubstep/electro-futamokkal hizlalt agyhorpasztás, a Sziget nagyszínpadán viszont egy eszméletlenül élvezetes látványt nyújtó, és a patikamérleg precizitásával összerakott cirkusz, ahol (néhol már idegesítően) több a kiállás és a drop, mint maga a folyékony zene. Ebben nem kell keresni mélységeket, csak energiát és tudathasadást. Diplóék azt csináltak a tömeggel, amit akartak, és ez még jól is nézett ki.
Kapcsolódó cikk:
Mi szólt hangfalunkból júliusban? London Grammar, Lorde, Mac DeMarco
Az általa produkált muzsika leginkább a lo-fi pop, a glam és a pszichedelikus rock műfajai közé férhet be. Eddig négy albuma jelent meg, ezek közül azonban nagyjából kettőt emelt ki a koncerten: az egyik az, amivel egykor befutott (címe: 2), a másik pedig a nemrég megjelent This Old Man, amelynek dalai viszont már kevéssé nyújtanak újdonságot, és nem ez lesz az, amelyet úgy általában be fog rakni az, aki őt szereti (szemben pl. a Salad Days-szel, amelyről csak két számot játszott).
. . . egyszer például a fél aréna azon röhögött, hogy a köldökébe dugta a cigit.
Maga az énekes is egy meglehetősen szórakoztató figura, folyton mosolyog és kommunikál a közönségével, vedeli a whiskyt, és folyamatosan pattyog meg hülyül, egyszer például a fél aréna azon röhögött, hogy a köldökébe dugta a cigit. Összességében azonban elmondható, hogy élőben – legalábbis egy ekkora helyszínen nem annyira tud magával ragadni, otthon viszont a teraszon hónaljat szellőztetve igazán pöpec.
Az utolsó produkció, amit még aznap meglestünk, volt az, amiért egyáltalán el akartunk jutni erre a Szigetre. Flume, akinek tavalyi, Skin című albumáról a Klikk Out-ban ezt írtam: a húszas évei elején járó alkotó
füstös és helyenként sötét future beatjeivel metéli darabokra az ember eszét, meg a zenei struktúrákat, hogy aztán abból egy érzéki, buja, lebilincselő, szaggatott hangfüzért építsen.
Nos, ő az a producer, aki talán a leginkább igazságtalan módon került az A38 arénába, merthogy vastagon nagyszínpadra kellett volna rakni, és ez vélhetően egy-két éven belül így is lesz. Éjjel fél kettőkor ráadásul már egyetlen olyan produkció sem volt sehol, amelyre tízezres nagyságrendű tömegek lettek volna kíváncsiak, emiatt aztán már mi is láttuk távolról, hogy itt bizony olyan állapotok lesznek, mint a hurkatöltőben. És úgy is lett.
Flume a Helix-szel kezdett, és valahol az elején lenyomta a Wall Fuckot is, és ha jól emlékszem, akkor a Get Free-t épp a már említett Major Lazertől, de tulajdonképpen ezen sem maradtunk végig, mert a valamiért állandó vándorlási kényszert érző tömeg és a nyomor, valamint az elég ramaty hangosítás megtette hatását, és jobbnak láttuk odébb állni. Leghallgatottabb slágerét, a Never Be Like You-t már nem hallottuk. 🙁
Most kellene olyasmivel dobálóznom, hogy 34 évesen ez már nekem sok, hagyjanak békén ilyesmivel, ócska bezzegezéssel óbégatnom arról a nem is oly régmúltról, letűnt korok csodás szigeteléseiről. De mégis minek, a kutyafáját!
Voltunk egyet fesztiválozni, na, megnézni, hogyan csapatják a hozzám képest fele annyi idősek, elfogyasztani a szokásos szigetes dobozos pad thai-unkat és gyrosomat, bepumpálni néhányat az évről évre egy sztotykóval drágább csapolt Dreherből, leslukkolni egy mázsa port, hogy aztán hajnalban egymás vállára borulva – a régi szép idők emlékére – blicceljünk az éjszakain vissza a takaros kis panziónkhoz, ahonnét öt órával és néhány perccel később már ki is hajítottak.
Esküszöm, egyszer csinálok egy olyat, hogy magam is megbánom: egy tízes listával fogok okoskodni olyan öregesen erről a megélt 10 pusztító szigetes évemről, amelyek valahogy azért mégiscsak a szívem csücskei és az énem szerves részei lettek.
