70 év. Ennyi idő telt el a második világháború utáni években született államközi egyezmény óta, amelynek értelmében 1947-ben felvidéki magyarok tízezreit telepítették át Magyarországra, és ezzel egy időben magyarországi szlovákok települtek át Csehszlovákiába. Szinte alig akad olyan falu a Csallóközben vagy a Mátyusföldön, amelyet ne érintett volna a csehszlovák-magyar lakosságcsere. Családokat, barátokat, szerelmeket szakított ketté az akkori államhatalom. A történteket kitörölhetetlen pecsétként hordozzák azóta is a ma még élő kitelepítettek.
Dunaszerdahelyen, de a környék több falujában is állítottak már emlékművet az elhurcoltak tiszteletére. Idén, a kerek évforduló alkalmából pedig sok községben hívták haza az akaratuk ellenére elhurcoltakat és leszármazottaikat. Augusztus közepén a Dunaszerdahelyhez közeli Nagypakán is megtartották a faluból kitelepítettek találkozóját. A községből százakat költöztettek át magyarországi falvakba, Pest, valamint Bács-Kiskun megyébe. A pakai összejövetelen Cili nénivel idéztük fel a régmúlt történéseit.
Az unokák is hazajárnak Nagypakára
Berwinkl Cecília 1936 novemberében született Nagypakán, a Jankó család nyolc gyermekének egyikeként. Alig múlt el 10 éves, amikor a lakosságcsere értelmében elvitték őket a faluból. Azóta Vaskúton él, ám a pakai gyermekévek idős kora ellenére is elevenen élnek emlékezetében, az ott töltött idő szinte minden pillanatát fel tudja eleveníteni. Cili néni a szomorú múlt ellenére mindig vidáman gondol vissza szülőfalujára.
Hogyan emlékszik vissza az 1947 előtti évekre?
Nagypaka akkoriban egy nagyon vidám falu volt. Karácsonykor nagy ünnepséget tartottunk, énekeltünk. A kispakaiak meg a csukárpakaiak úgy jöttek át hozzánk misére. Aztán jött az újév, utána a farsang. A faluban akkoriban még volt egy tó. Ma már nincs meg, nem tudom pontosan, hogyan tűnt el. Amikor az befagyott, mindig azon szánkóztunk, csúszkáltunk. Vetéskor a legények hegedűvel, harmonikával, kezükben borosüveggel járták a falut, aratáskor szintúgy. A gazdák befejezték a munkát a földeken, szép koszorút kötöttek, felszúrták azt egy villanyélre, majd énekelve kísértük a marokszedőket. Utána jött a cséplés, ősszel a kukoricafosztás, a répapucolás, a tollfosztás.
Abban az időben mindent kézzel végeztek, nem voltak gépek, mint most. Libát, tehenet őriztünk, állandóan kint játszottunk, harsogott az egész falu. Csak egy-két helyen volt akkoriban rádió, a televíziót pedig nem is ismertük. Mindenki kint volt az utcán, az udvarokon.
Olyan vidám közösség volt itt, hogy azt el sem tudom mondani. Minden ünnepnek, minden időszaknak megvolt a maga szépsége.
Ugyanez a vidámság volt jellemző Vaskútra is, ahová áttelepítették a családját?
Ott minden másképp volt. Mintha temetőbe vittek volna bennünket. Nagyon kevés volt a faluban a magyar, alig hallottunk magyar szót. Svábok és bunyevácok éltek a faluban, és egyáltalán nem voltak barátságosak. Ha ketten összejöttek, máris németül beszélgettek egymással. Nagyon nehezen akartak befogadni bennünket.
Nekik mi csak cseszkók voltunk, így hívtak bennünket, mi pedig visszahúzódóak voltunk. Beköltöztették a családunkat egy házba, de az akkor 56 éves édesapám ki sem pakolt. Azt mondta, ez nem a mi házunk, és vissza fogunk menni Pakára. Aztán még negyven évet élt le Magyarországon, 96 éves korában halt meg, de mindig Nagypakát tekintette otthonának. Ahogy én is. Ez a szülőfalum, hiába élek már 71 éve Vaskúton, ide mindig hazajövök.
Kisiskolás korú volt, mikor arra kényszerítették a családját, hogy elhagyja a falut. Hol ült be először az iskolapadba?
Itt, Nagypakán jártam első osztályba. Másodikba már nem írattak be a szüleim, mert akkor már csak szlovák iskola volt a faluban. Édesapám nem akarta, hogy oda járjak. Szlovákul nem is tanultam meg, de azért egy-két kifejezésre így is emlékszem. Pozor vlak! – épp az előbb láttuk kiírva, ami ugye azt jelenti, hogy Vigyázz, vonat! Aztán múltak az évek, jött a kitelepítés, és Vaskúton már a negyedik osztályban folytattam a tanulmányaimat, karácsonykor pedig áttettek az ötödik osztályba.
Még három további évig jártam iskolába, egészen nyolcadikig. Mindössze ennyit tanulhattam. Nekem a tanulásra nem volt több lehetőségem. Magyarországon jött a Rákosi-korszak, édesapám pedig azt mondta, hogy a fiúknak kell szakmát tanulni, mert a családot el kell tartani, a lányok meg majd megélnek a férjük után.
Akkor nem volt más lehetőség, mint megfogni a kapát, és az állami gazdaságban dolgozni.
Áll még az ön szülői háza?
Már sajnos nem. Lebontották és teljesen újjá lett építve. Sokáig romokban állt, mert egy részeges özvegyasszonyt és szintén italozó fiát költöztették be a helyünkre a magyarországi Péteriről, akik semmivel sem törődtek, így a házunk leamortizálódott. Ők azóta meghaltak. Tudtommal egy ideig lakatlan volt az épület, de ma már más a tulaj, és egy szép családi ház áll az én szülőházam helyén.
Az elmúlt évtizedekben gyakran jött haza Nagypakára?
Amikor csak tehettem, jöttem. Most is hoztam az egyik lányomat, és nagyon örülök, hogy most először a vejem is velünk tartott. Nagypakát elfelejteni sosem fogom. Élénk a kapcsolat a rokonokkal, itt maradt gyerekkori pajtásokkal, és mindig olyan megható hazalátogatni.
Most is nagyon jól érzem magam az ismerősök, barátok körében. Jól megvannak itt egymás mellett a magyarok a szlovákokkal, nem úgy, mint mi annak idején a svábokkal. Ma már más a helyzet, az idő múlásával elvegyültünk, összekeveredtünk, németül még gyerekként az utcán megtanultunk, sok vegyes házasság is köttetett.
Úgy tudom, az unokái számára sem ismeretlen hely a Csallóköz.
Őket is többször elhoztam már magammal. Nagyon örülök annak, hogy mindig izgatottan várják, ha a Felvidékre jövünk. Sokat meséltem nekik a múltról, tisztában vannak a gyökereikkel. Nekem a kisujjamban van Paka.
Van egy idősebb barátnőm, akit velem együtt telepítettek ki. Ő azt mondta a saját unokájának, hogy majd a Cili néni mindent elmesél.
Az ő emlékei kissé megkoptak, én viszont kristálytisztán emlékszem mindenre. Amikor először jöhettünk haza Vaskútról, édesapám örömmel mutatta azt a feszületet, amelynek felállításakor még ő is segédkezett. „Nézzétek, a pléh Krisztus!” – kilátott fel, mikor meglátta a fémből készült Jézus képet a faluban, melyet saját kezével erősített fel. Valahogy így elevenítem fel a saját emlékeimet én is az unokáimnak. Ha pedig otthon a tévét nézve vagy a rádiót hallgatva meghallok valami ide vonatkozó hírt, mindig nosztalgiával telve dobban a szívem.
