Bizonyára kategorizálni tudnád ismerőseid legalább egy tízes skálán aszerint, hogy az egyik végleten ki a hardcore környezetbarát, aki vérfagyasztó tekintettel kínál meg, látván, hogy nejlonszatyorba pucolod a krumplihéjat, vagy a másik véglet, akinek még a pulzusa is szennyez, avagy az egóbárók, akik szinte repülnek a büszkeségtől, mikor mások előtt prezentálhatják, ahogy összenyomnak egy műanyagflakont. Aztán vannak azok a barátaink, közvetlen, közvetett ismerőseink, akik között a megfelelő vágányra állni a saját tempónkban nem ciki, de nem is sikk.
A cikk megjelent a Klikk Out 2017/9. számában.
A közelmúltban alakult a Facebookon egy csoport dunaszerdahelyiekkel, környékbeliekkel, mely az I Love ECO címet kapta. Sose lesz nagyobb ereje semmilyen marketingeszköznek, mint a haverpropagandának, avagy szájreklámnak. Meg az alázatnak és szerénységnek. Mikor jobbnak, okosabbnak, szakavatottabbnak tartasz magadnál másvalakit, akitől el tudsz lesni egy-két trükköt.
A világon megvan minden és mindennek az ellenkezője is, de ha elfogadunk néhány olyan alaptézist, minthogy rettenetesen sok hulladékot termelünk, akkor azt továbbgondolva a következő lépés már az lesz, hogy magamutogatás nélkül összegyűrünk egy PET-palackot, és bedobjuk a sárga kukába. Aztán a következő pont, hogy elolvassuk, mi is van ráírva azokra a fránya színes tárolókra. Például a sárgákra elég sok minden.
Sose lesz nagyobb ereje semmilyen marketingeszköznek, mint a haverpropagandának, avagy szájreklámnak. Meg az alázatnak és szerénységnek.
Aztán visszamegyünk a lakásba, felbontunk egy sört, elmaszatolunk vele egy darabig, végül azt is összegyűrjük, és abba a tárolóba rakjuk otthon, amelyet a sárgába ürítünk majd ki. Vagy elmossuk a joghurtos dobozt, és mehet az is a tudjuk hova.
Holnap pedig azt vesszük észre, hogy vakarjuk a fejünket, városba menet mivel lépjünk ki a lakásból, a slusszkulccsal vagy a biciklilakatéval. Meg jön az, hogy a boltból néhány cukkini elhozható zacskó nélkül is. Aztán egyszer csak szembejönnek valahol a neten azok a hírek, hogy néhány nagyobb üzletlánc lecseréli a nejlontáskáit és zacskóit papírra, és egy kicsit megdobban a szívünk.
Holnap pedig azt vesszük észre, hogy vakarjuk a fejünket, városba menet mivel lépjünk ki a lakásból, a slusszkulccsal vagy a biciklilakatéval.
Majd könnyen felfedezhetünk egy olyan cikket, amelyben leírják, hogy tulajdonképpen a szemeteskukáink tartalmának átlagban 4%-a az, amire nincsen megoldás. Aztán megdörzsöljük egy kicsit a tenyerünket, és egy kicsit spekulálunk azon, milyen apróságot lehetne ma is kiszorítani a kommunálisból. Vagy épp hogyan lehetne eleve csökkenteni azt, ami oda bekerül. Mosható textilzacskókkal? Szódakészítővel?
Máris ott tartunk, hogy a sürgős és egyik napról a másikra történő komplex életmódváltás igénye által teremtett izzasztó tanácstalanság helyett kisebb lett az ökológiai lábnyomunk. Pedig csak azt tettük, amit néhány haverunk. És itt még korántsem kell megállni.
Azt például hallottad, hogy Trump pusztító döntéseire válaszolván környezetvédők világszerte fákat ültetnek, és akárki akárhol csatlakozhat?
A hülyeségre a legjobb orvosság az ellensúly, mert abból követendő példa lesz.
