Igen. A gyerek a tükörképünk. Mekkora közhely! Ezt eddig is tudtuk. Ugyanis olyan viselkedésmintára kondicionáljuk őt már az első lélegzetvételétől kezdve, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Igen, ezt is tudtuk.
De azzal már nem számoltunk, hogy ez egy csúnya frontális ütközés saját magadról alkotott pozitív önképeddel.
Anya azt hiszi magáról, hogy a tőle telhető legtöbbet megteszi a gyermekéért. Apa is azt hiszi, hogy egy remek ember. Megfogadja, hogy példát mutat majd előtte egy egész életén keresztül. Mekkora álszent duma. Még ha ez így is volna – amiben, ugye, senki sem kételkedik –, magunkon túllépni soha nem tudunk.
Egyes szülői megnyilvánulásunk miatt legszívesebben szembe köpnénk magunkat a tükörben. Nem igaz?
Mind voltunk már hasonló cipőben. Teljes meghasonulás, a szép gondosan felépített Anya- és Apa-képünk másodpercek alatt a földdel válik egyenlővé. A bekövetkezett tragédia után, magunkat persze rettentően sajnálva, könnyes önérzetünkkel mossuk fel a padlót. A legközelebbi csendes percünkben pedig szépen végiggondoljuk, hogyan történhetett ekkora katasztrófa.
Ezt is olvasd el:
Nem tehetünk róla, de a puncsos Anya- és Apa-önérzetünk nem sokáig tartható, és felesleges is tovább áltatnunk magunkat.
Bele vagyunk kódolva a gyermekeink viselkedésébe, habitusába, érdeklődésébe. Ott vagyunk bennük, ennyi. Nyomot hagytunk rajtuk, olyan nyomokat is, sajnos, miket egyáltalán nem akartunk.
Ismerjük hát be bátran: szar anya/apa vagyok!
De biztató az a tény, hogy – D. W. Winnicott és Dr. Vekerdy Tamás okos szavai után szabadon – elég csak „elég jónak” lenni.
