Jó volna hozni egy pontot – köszöntek rám az indulás előtt, mire egy hanyag mozdulattal három ujjam mutatom a viszlát helyett. Éreztem, nem lesz könnyű. Még élénken bennem éltek a nyitrai mérkőzés képkockái. De fogadkoztam. Most meglesz! Most megcsináljuk! Megyünk az első helyért. A puszta gondolattól libabőrös lesz az ember. Hát még ha…
Aki csak picit is szereti a focit és a DAC-ot, annak ezt egy tiszta egyes bizonyítványhoz tudnám hasonlítani. Amikor a lurkó emelt fővel baktat hazafelé és az úton mindenkinek mutogatja:
Ő bizony odarakta magát rendesen.
Szülei pedig könnyes szemmel várják az ajtóban és büszkék csemetéjükre. Átjött az érzés? Beleborzongtál? Na, ilyen lenne a dobogó legfelsőbb foka a mifajtánknak. Fűnek-fának elújságolnánk: első a DAC, az angyalát!
Ennek megfelelően előkerült a „…gyertek srácok, harcoljunk a bajnoki címért!” című lelátói folklór.
Nem csoda, hogy az ember, egy ilyen felfokozott hangulatban szenvedélyesebb, mint máskor. Olyat is kimond, amit máskor nem, és megissza a Kőbányai világost is. Persze, csak mértékkel!
És igazságtalan minden játékvezetői ítélet. Mert ha részrehajlók a „bírák”, be kell érni a kettes átlaggal. Aztán hazamenni és előadni, hogy tanár úr kérem, én készültem…
Na meg, a harmadik percben lefordultam a palánkról, lendületben, de:
„Csont nem törött,
fáj szív fölött,
két gólt bökött,
bíró volt lökött!”
Mi fájt jobban, ez, vagy a vereség? Kétségkívül a vereség, hiszen a jó kakas vagy megvakul, vagy megsántul! – tartja egy mondás faluhelyen…
Tanár Úr kérem, mi készültünk. Úgy, mint még soha és úgy, mint mindig.
De jöttek a lapok és a lámpaláz. Megérte, hogy ráparázz? Mert akkor muzsikált a legjobban a banda, amikor éreztük a bajt. De tettük a dolgunkat, mert feladni lett volna a legkönnyebb! És tesszük a dolgunkat majd legközelebb is. Mindaddig, míg nem lesz tiszta egyes a „bizi”. Ez a DAC-szív! Ez az, mi harcba hív!
(Roberto)
