A Klikkout utóbbi két számában egy jótékonysági reklámnak adtunk szívesen helyet, méghozzá a MAX RUN megnevezésű akciónak: ,,Fussunk együtt Zsoltért, aki nem futhat!” címen (lásd a reklámot a cikk alatt).
Varga Zsolt története nem éppen vidám, mert ezt a karitatív eseményt a gyógyíthatatlan betegséggel küzdő 17 éves srác megsegítésére rendezik. Az első információkat a MAX szórakoztató- és bevásárlóközpont égisze alatt szerveződő akcióról Ferenci Ildikó marketing menedzsertől kaptam. Ildikóval megbeszéltük, hogy ellátogatunk Zsoltikához és írok egy cikket, amivel propagáljuk az akciót. Azt hittem, nehézkesen megy a beszélgetés, de tévedtem, mert Zsolti hihetetlenül pozitív energiával és optimizmussal töltötte meg a röpke két órát…
Miután leülünk az asztalhoz, az édesanyát kérdezem, aki így válaszol: ,,Zsolti 2001-ben született, egészségesen. Kilencéves korában kezdett lábujjhegyen járkálni. Budapestre vittük kórházba, és megkaptuk a szörnyű diagnózist: gyógyíthatatlan izomsorvadás. Ezután szteroid gyógyszereket kapott, a szedésétől felhízott egy hónap alatt húsz kilót. Sajnos az állapota radikálisan romlik – a gyógyszer is csak arra szolgál, hogy lassítsa a folyamatot.”
Nagyon óvatosan fogalmazom a kérdéseimet, mert nem akarom megbántani az anyukát, vagy megsiratni mindenkit, aki ül az asztalnál, mint egy showműsorban, de azt sem akarom, hogy a professzionalizmus szó mögé bújjak, és rideg, neutrális érzésekkel üljek az asztalnál. Az anyuka és Zsolti Bakára költöztek egy családi házba, azelőtt Dunaszerdahelyen, egy panellakásban laktak, de Zsolti falun érzi jól magát.
Az segít leginkább a fiún, ha kiruccannak a természetbe, ahol a csend van, a falevelek sustorgása megnyugtatja.
Akkor érzi magát a legjobban, ha elmennek ide-oda, közösségi életet élnek.
,,Ilyenkor rengeteg erőt ad nekem, ő biztat: anya, ne sírjál, erősnek kell lenni. Fordítva vagyunk ezzel; van olyan lelkiereje és energiája, hogy ő vigasztal engem” – meséli az anyuka.
De természetesen nem mindenki viseli jól ezt a helyzetet, mint az az édesanya elmondásából kitűnik, picit bántja, hogy Zsolti két testvére nem nagyon jelentkezik. Hm… Kár, mert Zsoltinak most van szüksége a hozzátartozóira.
Anyuka: ,,Sokan segítenek, ismeretlenek is, de sajnos olyanok, akiknek kellene, azok nem nagyon. Nem tudom miért, lehet, hogy félnek, talán nem képesek az emberek élni azzal a tudattal, hogy valami nem úgy működik, mint egy pozitívan végződő mese? Ugyanakkor hálás vagyok azoknak is, akik támogatnak.
Két éve például egy maratónfutóval, Kulacs Tivadarral, sikerült Zsoltinak befejezni egy félmaratont (22,5 km). Ez nem anyagi segítség, de ilyen gesztus sokat ad Zsoltinak. Nem szeretném, ha az élete hátralévő idejét azzal töltené, hogy várja a véget, neki élnie kell! A bakai polgármester is segített, meg egy cukrász, és természetesen a MAX képviselői.”
Az anyuka arról is beszélt, milyen kellemetlen érzés, ha őt kuncsorgónak látják az emberek, ezt nehéz megemészteni. Pedig, ahogy elmondja a történetük következő epizódjait, kitűnik, hogy egy jó szó Zsolti felé is nagy érték számukra. Megszorul a szívem, amikor azt ecseteli, hogy
Zsoltikának sajnos nincs olyan pajtása, akivel elbolondozna a húszéves Tivadar barátján kívül. Zsolti egyedül érzi magát. Nem értem az embereket…
Amikor a fiú felé fordulok az első kérdésemmel, nem sejtem, hogy a beszélgetésünk teljesen más irányt vesz, és a beteg gyerek megtölti optimizmussal.
Én: Zsolti, melyik a kedvenc focicsapatod, jól gondold meg a választ, mert nekem is van kedvenc focicsapatom…
Zsolti: Barcelona és Messi a menő!
Én: Adj egy pacsit, jól válaszoltál!
Hallgatjuk Zsoltit. A kedvenc órája a kémia és a fizika, majdnem kitűnő tanuló, csak a matekot nem csípi. Otthon rajzolással tölti a szabadidejét. Elektronikus zenét hallgat, szereti a mixeket, az autókat, a Forma-1-et, kedvence Hamilton.
Én: Zsoltika, látom, hogy nagyon pozitív lélek vagy, magyarázd el nekem, mi a titka annak, hogy klasszul veszed a dolgokat?
Zsolti: Nem szabad feladni, menni kell tovább és nem lehet foglalkozni azzal, ami van. Ha eljön az idő, akkor ráérek ezen gondolkodni. Tényleg…, hát én nem adom fel, míg bírom, addig minden megy, élvezni kell az életet (nevetés).
A mellettünk ülő Ferenci Ildikóhoz, MAX pláza egyik legfontosabb láncszeméhez fordulok. Elmondja, hogy a MAX RUN eseményt második éve rendezik, idén Zsoltiért futnak a versenyzők. Az alapötlet az volt, hogy a MAX központ története ne csupán a szolgáltatásokról, a vásárlásról szóljon, hanem arról is, hogy őszintén akarnak segíteni a rászorulnak. Az első jótékonysági futás rendezésénél tartottak attól, hogy kicsi lesz a részvétel, végül a premierre 212 futó jelentkezett. Ez erőt adott nekik, hogy folytassák és hagyományt teremtsenek. Megtudom, hogy az akciót közösen szervezik a Vöröskereszttel és a Csallóközi maraton klubbal.
Ezek a tények. Látom Ildikón, hogy számára ez az esemény nem egy PR-részleg, egyik kipipálásra váró akció. Zsolti és édesanyjának hozzáállása ehhez az embertpróbáló helyzethez nagy hatással van rá, hiszen mindenek ellenére tudnak örülni a mindennapoknak, talán jobban, mint bárki más.
Én: Zsolti, képzeld el, hogy nem ül itt édesanyád, és mondjál róla valamit…
Zsolt: Hm…, azt mondom, hogy szeret. Nem tudok mást mondani…
Én: Zsolti, nemsokára érted futnak, várod az akciót?
Zsolt: Persze, hogy, alig várom, oda akarok menni, mert tudom, hogy az emberek között jó lesz.
Nem hazudtolom meg magam és valahogy a téma egyszercsak a DAC lett, és a Nélküled című szám. Zsoltinak bejön a Nélküled.
Én: Mi lenne, ha elintéznénk neked, hogy gyere el egy meccsre?
Zsolti: Benne vagyok! Kiszurkoljuk magunkat. Feltartom a DAC-sálat a Nélküled alatt, aztán mehetsz…
A beszélgetés átmegy baráti csevegésbe, beszélünk az IT című filmről és Zsolti elmondja, ő bizony nem fél a horrorfilmektől sem.
Egyértelművé válik, hogy az anyagi segítség mellett, amit leginkább hiányol ez a csupaszív kisfiú, az, hogy emberek között éljen, beszélgessen, szórakozzon. Zsolti annak ellenére, hogy tudatosítja, nem tudnak rajta segíteni az orvosok, élni akar, élvezni az életet, s élni a mának.
Kikapcsolom a diktafont, lazán beszélgetünk. Zsolti nevet. Majd eljön a búcsú ideje, integetünk egymásnak… Mosoly, jókedv. Zsoltika, köszönöm!
