Ma 100 éve született a magyar irodalom egyik legismertebb és legtehetségesebb írónője, kinek regényeit külföldön is elismerik még a mai napig is, ő Szabó Magda.
Fotók: Fortepan.hu, ill. archív
Fotói alapján nem tűnik túlságosan szimpatikus embernek, de ha elkezdjük olvasni műveit, pont az ellentéte fogalmazódik meg bennünk, hiszen olyan csodálatosan tudta megfogalmazni az élet és a lélek rezdüléseit, mint kevesen. Nem hiába van akkora rajongótábora és díjai, melyek közt ott fénylik a francia Femina-díj is, az Az ajtó című regényéért. A díjat 2003 szeptemberében ítélte neki a zsűri, azóta megannyi művét fordították le más nyelvekre.
Kevesebben tudják róla, hogy versírással kezdte pályafutását, majd miután betiltották azok publikálását, tért át a prózaírásra. Alább a lírai énjéből mutatok meg egy darabot.
![]()
FŰ
FŰ
Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbád meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.
