KLIKK-ARCHÍVUM
Egész életében a vendéglátóipar körül forgolódott. Szakmai tudásából, rengeteg tapasztalatából még ma is van mit átadnia az új generációknak. Akinek ebben a brancsban komoly szándékai vannak – szakmailag kifogástalan módon szeretné művelni ezt a szolgáltatást – egy ilyen típusú vezető aranyat ér. Naponta látható példa arra, városunk éttermeiben is, hogy ilyen rendet, stílust és nívót tartó emberekből nincs elég. A ma 79 éves vendéglátó-ipari legendából, Nagy Istvánból, sosincs elég.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2013/7. számában.
Fotók: Šenkár Márió
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának ás üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Pista bá, mióta van a szakmában?
Pöstyénben végeztem el a hotelakadémiát, ez az iskola főiskolaként volt elismerve a szakmában. Az akadémia után, 1955-ben, beléptem a Jednotába, mint ellenőr.
Két év után, amikor a dunaszerdahelyi Jednotának volt 136 vendéglátói üzeme és négy hotelja, ezeknek az egységeknek lettem a főnöke. Akkoriban a vendéglők átépítésével és a szociális helyiségek kialakításával foglalkoztunk. Továbbá kialakítottuk az iskolát, a pincér-szakács szakmát, a munka mellett tanítottam én is. Ez 1968-ig tartott.
Hét nappal a szovjetek bejövetele után a régi Partizán hotelban, egy gyűlésen eljárt a szám – illetve elmondtam a politikai véleményemet – és másnak is eljárt a szája arról, hogy mit mondtam.
Gondolom, következett valami szankció…
Az volt a megegyezés, hogy tüntessenek el egy évre, ahol nem leszek szem előtt, nem fertőzöm a népet az ún. normalizáció alatt. Akkor építették a hotel Kijevet Pozsonyban, és az iskolatársam, aki az Interhotel vezérigazgatója volt, felajánlotta az igazgatói posztot, lakással együtt, de nem azt választottam.
Egyszer a feleségem megkérdezte, hogy miért nem megyek Körtvélyesre? Akkoriban fejeztük be az építkezést, és másnap már el is döntöttem, hogy ez lesz az egyéves elbújtatásom helyszíne.
Körtvélyesnek van a szakmai része, ahol egyértelmű, hogy a munkájukat nagyon jól végezték, másik része a dolognak, hogy ez a hely kultikussá vált…
Nagyon szép, varázslatos helyen volt. A teraszon ülve elég volt lenézni, és láttuk a csónakázókat, motorcsónakokat, sétahajókat. A teraszra benyúltak a fák, a Kormorán resti mellett ott voltak a bungalók – százötven privát, tizenöt kis négyszemélyes és öt nagy hatszemélyes bungaló.
Fontos volt, hogy kiválogattam a pincérek és szakácsok javát. Korpics Sanyit gyorsan levizsgáztattam, és utána egyenesen Körtvélyesre vittem, ahol nagy akció volt – az az egy ember is hiányzott volna, mert a vendéget gyorsan kell kiszolgálni.
Én is úgy vagyok vele, ahol várakoznom kell, arra a helyre azt mondom, hogy ide se jövök be többet. Hiába reklámozza magát valaki, ha a vendégnek várakoznia kell.
A legegyszerűbb, de egyben a legfontosabb szabályok: az udvarias kiszolgálás, a pincérnek mindig mosolyognia kell – bármi is történt a magánéletében. Az asztalról semmit se lehet elvinni a vendég beleegyezése nélkül. Ha az asztalra teszek ételt vagy innivalót, nem szabad kihagyni, hogy a vendégnek azt kívánjuk, hogy amit tálalunk, annak a fogyasztása váljon egészségére.
Kapcsolódó aktuális cikkünk:
Nagy volt a harc Körtvélyesért?
Nagy bizony, mindenki azt mondta nekem, hogy minek harcolsz, hiszen lesz egy új hotel helyette felépítve. Jobb, modernebb…
Meddig működött Körtvélyes?
Körtvélyes még működött, búcsúfogadást rendeztünk ott, és másnap már ezt a hotelt nyitottuk meg a csehszlovák televízió kamerái előtt, 1986-ban.
Majdhogynem kizavartak bennünket Körtvélyesről. Vágták a fákat, körülöttünk már mindent irtottak, és mi még nem voltunk kihurcolkodva…
. . . mindenki azt mondta nekem, hogy minek harcolsz, hiszen lesz egy új hotel helyette felépítve. Jobb, modernebb . . .
Átmenni egy ilyen kultusz helyről új helyre nem volt könnyű. Nagy volt a veszélye, hogy az emberek az erős nosztalgia miatt nem fogadják el az újat…
Mivel Körtvélyesen már nem invesztált a korszerűsítésbe a Jednota, az új Kormoránban megvalósítottam, amit lehetett. A régiben például a konyhában nem voltak villanytűzhelyek, hanem óriási üzemi sparheltek. Tehát alaposan modernizáltam.
A személyzetet is áthozta?
Igen, mindenkit, de ez szálloda, tehát fel kellett venni még embereket. Egyszerre kezdtük az építkezést a Holiday Inn szállodával, az tizenöt évig készült, nekünk két év alatt sikerült.
Akkoriban az ország egyik legelőkelőbb, legmodernebb szállodája lett a Kormorán hotel. Hoztuk a hírnevet Körtvélyesről, egy üdülőközpontból szállodába vittük.
Mi lett a forradalom után?
A Jednota nem volt képes invesztálni az újításokba. Logikusan, a rendszerváltás után a Jednotának volt a legjobb hálózata, talán ezért is sokan szidták, hogy azt úgymond szétverték. Nem verték szét, muszáj volt eladni rengeteg üzletet, hogy visszafizessék a nagykamatú kölcsönöket. Nyolcvankilenc után az egész Jednota a kamatokra dolgozott, tudniillik felvitték a kamatot 1,9%-ról 24%-ra, a már felvett hitelekre is. És akkor, emellett,
nyomást gyakoroltam a vezetőségre, hogy invesztáljanak a hotelba, mert ha nem, akkor elmegyek, akár nyugdíjba is.
Adtam egy javaslatot: vagy buldózert a hotelra – mert már olyan állapotban volt – vagy bérbe adni, esetleg eladni. Végül eladták, és azóta annyi volt invesztálva, nemcsak a hotelba, amennyit a Jednota soha se vállalt volna fel.
Kivettük például 25 évre bérbe a sövényes környéket, és parkosítottuk. Koronában körülbelül 200 millió lett invesztálva az újításokra. Ez vissza soha nem térül. Van itt focipálya, pétanque pálya, két homokborítású röplabdapálya, hat teniszpálya, rozárium ezerkétszáz rózsatővel, kétszázhúsz személyes rotunda, kikötő csónakkölcsönzővel… Pozsonyban van két kikötőnk, Párkányban egy, tehát hajózással is foglalkozunk…
Ez nem azt jelzi, hogy azóta volt helye a pihenésnek…
. . . vagy buldózert a hotelra – mert már olyan állapotban volt – vagy bérbe adni, esetleg eladni.
Hát igen, 2003-ban vették meg a hotelt, éppen most lesz tíz éve, augusztus tizedikén egy nagyszabású eseménnyel ezt megünnepeljük a hotel parkjában, gyerekműsorokkal, koncertekkel. Az eseményről bővebben a www.hotelkoromoran.sk honlapon olvashatnak – mindenkit szeretettel meghívunk.
Meg kell még mondanom, hogy sok köszönet jár ezért a tíz évért a több személyből álló tulajdonoscsoportnak, akiket a társtulajdonos Seidner testvérpár képvisel, nagyon jó velük együttműködni.
Kicsit belekóstolunk egy más témába. Három betű, DAC, mi jut az eszébe…
Én mihályfai vagyok, ott voltam sokáig klubelnök. 1963-ban hurcolkodtam Dunaszerdahelyre, s igen, évtizedekig voltam a DAC alelnöke. Szépen lassan felfele lépkedtünk a képzeletbeli létrán, amíg nem jött az aranykorszak, a nyolcvanas évek. Hosszú történet volt, mely 1998-ban fejeződött be, a Rimaszombat elleni hazai meccsen.
Amikor a kilencvenedik percben bekaptuk a gólt, felpattantam a helyemről, fölöttem ültek az újságírók, és akkor megesküdtem, hogy míg egy gengszter van a pályán, ki nem megyek. Most voltam hosszú idő után a bajnokavatáson, meghívott Antal Barnus, az édesapja is telefonált, hogy jönnek régi játékosok is, és szeretettel várnak. Mondtam nekik, hogy én megesküdtem…
Persze, figyelem a DAC-ot, nekem senki se veri ki a szívemből. Bevallom, most megszegtem az eskümet, elmentem, megköszöntem a meghívást, de egyúttal elmondtam a Barnusnak, hogy csalódott vagyok, mert a csapatban csak egy ligás játékost látok, a kapust. Ide, ha öt-hat ligás játékost nem hoznak, akkor felesleges volt feljutni a ligába, mert pofozógép leszünk.
Visszatérve az Ön tevékenységéhez a DAC-ban, azért nemcsak a kiesésre emlékszik vissza…
Igaz, most például az utolsó, úgymond nagy dobásom jutott az eszembe, amikor megszereztem a nagyszombati Kabátot szponzornak. Abban az időben az a hétmillió korona egyenlő volt a mai hétmillió euróval… Sejtheti, hogy ezt nem volt könnyű kilobbizni, sokan lehetetlennek tartották, főleg az miatt, hogy a magyar párt akkor ellenzékben volt…
Önnel nem csak a fociról lehet beszélni, a hátteréről akár könyveket is írhatna…
Ha úgy írja meg a kényes témákat, hogy ne kelljen jogászok után futkároznom, tessék… 🙂
🙂 Más. Ha egy helynek évtizedeken át ilyen renoméja van, minek vagy kinek köszönhető?
Emlékezzen vissza, hogy mit mondtam az elején, a pincérnek süketnek és némának kell lennie. Soha nem szabad elárulni, hogy kik járnak ide, diszkrétnek kell lenni – ez a válaszom, ha feltesszük a kérdést, hogy milyen prominens, de egyszerű vendégeink is voltak. Nemcsak orvosi titok létezik, hanem vendéglői is…
Személyzet, az más dolog. Emlékszem, nyugodjék, Világi Pityura, később ő volt a csehszlovák válogatott kézilabdázók menedzsere, Körtvélyesen és az új Kormoránban is ő volt az üzemfőnök. Továbbá a másik helyettesem, Szlobodané, Korpics Sanyi, Gyors Lajos, Takács Lajos, szakácsokból Pál Jenő, Bernáth, Kiss Laci, Borguljak testvérek, ezek mind mesterszakácsok voltak, vagy a hetvenkét éves Magdi néni a konyhán, aki még mindig az egyik legjobb dolgozó, Posvanc Kalmi, Bugár Imi, Miklós Frici, Méhes Gabi és még sorolhatnám.
Már kétezer-tizenhármat írunk, de nem hiszem el, hogy ne lennének Önnek még tervei…
. . . amit az ember maga után hagy, azt nemcsak a jelennek teszi, hanem a jövőnek is.
Lennének terveim, de már nincs rá idő, hogy megvalósítsam. Azt szoktam mondani, hogy ha most öt évvel fiatalabb lennék, akkor a legnagyobb büszkeségem lenne, amit most tervezünk, ez a félsziget – akarunk kiépíteni egy motorcsónak-kikötőt, benzinkutat, csónak- és hajójavítást, hangárokat, építenénk egy nagy parkolót, és onnét járnának az emberek hajóval Pozsonyba. Remélem, hogy az egészségem és a türelmem engedi ezt befejezni, azért mondtam, hogy szeretnék öt évvel fiatalabb lenni, és akkor most megesküdnék rá, hogy megvalósul. 🙂
Ez lenne az utolsó elképzelésem, amire visszaemlékezne a jövő generációja, hogy kinek a keze volt ebben benne. Mert azt, amit az ember maga után hagy, azt nemcsak a jelennek teszi, hanem a jövőnek is.
Végszó?
Az én mottóm:
A vendégnek mindig igaza van, még akkor is, ha nincs igaza.
A vendég ne először és utoljára jöjjön a vendéglőbe. A legjobb propagálás nem a rádió vagy a televízió, hanem ha Ön meg van nálunk elégedve, elmondja a szomszédnak, továbbadja a jónak a hírét.
