Minden további fennhang nélkül, lehetne akár a „Rózsa nem hervad esőben!” – című írásom második része is ez a szösszenet. Kísérteties a hasonlóság a hazai 1:1, és a legutóbbi rózsahegyi mérkőzés végeredménye között. Nem csak az az egy-egyes remi, hanem a gól utáni sóvargás is az. Ahogy Sydney Pollack melodrámájában [A lovakat lelövik, ugye?] a szereplők mindent megtesznek a pénzért, a sikerért…
Fél kettőkor vágtunk neki az útnak, hogy hegyeket és völgyeket átszelve elérjük az aktuális célállomást. Közben duruzsol a zene a lóerők alatt. Fülbemászó dallamok idézik fel fiatal mivoltomat. Mint egy pajkos kamasz, a tetőtéri ablak bepárásodott felületére, az ujammal pingálom a tippemet. Merész, de ez van – 1:2. Ez lesz? Titkon kiegyeznék egy döntetlennel is, bár azt sosem vallanám be. Csak a győzelem számít!
A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe…
Mire ez a szám is lefut, Dóvalon vagyunk. A fellegek szinte megérintik a földet. Félelmetes a színük. Szürke és fekete! Ömlik az eső, kevés hóval vegyítve. Négy fok. Tudni kell, hogy volt olyan túra korábban, mikor itt egy szál pólóban hógolyóztunk.
Kapcsolódó:
Csodálatos környék az Alacsony-Tátra. A hely szelleme megígézi egy romantikus lélek fantáziáját. Fából faragott valóság. A fogadóban tüzesen izzik a kandalló. Fatálas a juhtúrós sztapacska. Fatális tévedés lenne kihagyni. Egy szűcsmester alkotása a falon, medve úr levetett „ruhája”. Frankó beköszön lennonos, indokolatlan napszemcsijében. Hogy mit, azt inkább kedves olvasóm képzelőerejére bízom.
És a szakadó esőben felhangzik a szerdahelyi Déácé!
Innen még jó fél óra kocsival. Induljunk hát, nosza! Lehet eső, vagy hideg szél, a sárga-kék útra kél. A vendégszektor bejáratánál beszerzem a mérkőzés műsorfüzetét, majd kis tapizás után átesünk a forgókapun. Zsebeket kiüríteni! – ez a parancs. Elszednek mindent. Átnézik a születési bizonyítványt is. Tilos bevinni öngyújtót, megafont, papagájt és egyéb apróbb rágcsálókat! Egyszer a huszadik percben itt behúzták a „hangoskiblit”. Kétszer nem engedték be a kapun. Most el sem hoztam magammal. Kisdolgunk elvégzése közben megfog a csempe egyedi „mintázata”. Matrica – tenger, a fajansz felett. Van közte pár egzotikus is: Nápoly, Banja Luka, Everton…
Kezdődik a meccs, 119-en vagyunk!
Szemben a hazai keménymag, hozzánk képest csak mákszem. Nincs üresjárat, Ervin izmos üléseit és a tábor énekét visszaverik a hegyek. Még szerencse, hogy a gégészem nemrég meglepve nyugtázta, hogy „olyanok a hangszálai, mint a hajókötél!” Mert így segédeszköz nélkül bizony kijön mindkét szemem. Sebaj, otthon majd karikázok rá uborkát – gondoltam magamban.
Zsivkovics benyesi, vezetünk! – 0:1!
Térden csúszik előttünk a szerb. Tudja, mivel lehet megfogni a népet! Ki is tart az ének! Te pedig, ki az eredményt félted, ezt érted. Hagyjuk a rímeket! Lőjjetek gólokat! Helyzet akad. Lehetne már null-három is simán. Aztán beszorulunk a saját kapunk elé. Gyötrelmes percek! Mindent bele! Most kell a drukk! Jöhetne akár a Huk! Minden labda bele a kapusba, ej! Mi meg csak tombolunk, és mázsás teherként telnek a percek. Csak húzzuk ki valahogy! Mindegy, hogy!
Még öt perc. Davis buktat a nagy meszesen belül. Tizenegyes. Az volt sajnos, ez most jogos. Eltelik egy perc, míg elvégzi a „rózsás”. Árgus tekintetünk Macejre vetül. Fogd ki Patrik, szemmel segítünk! Fogd meg, üsd ki! Vérnyomás 200/120! Pulzus – azt inkább ne mérjük meg! Nekifut, Patrik úszik a levegőben, de nincs esélye – 1:1.
Annyi helyzetet nem hagyhatunk ki! Be kell lőni, nincs mese! De kár érte. Szép az az egy pont, de ott volt a markunkban három. Ennyi a történet. Letelt az idő. Mielőtt hazaindulunk, kijön a csapat megköszönni a buzdítást. Nektek meg én köszönöm, akik ott voltatok, és a többi ezreknek, akik otthonról szorítottak. Egy feladatunk maradt, közli egy gépi hang: „haladjon előre 300 kilométert!” – bele az éjszakába, ahol nyertünk egy órát. Odaadtam volna a győzelemért!
Pénteken: DAC – szlovan, tartsd szárazon a puskaport!
(Roberto)
