Olyan könnyű elsüllyedni az önsajnálatban, nem igaz? De ez már a többedik lépés. Hol is kezdődött?
Amikor elengedted a gyeplőt. Ott, ahol hagytad, hogy a harsányságoddal és a nagyzási vágyaddal erősnek láttasd magad. Ekkor hoztad meg a legnagyobb áldozatot és feláldoztad magadat.
Ezt is olvasd el:
Azt hihetnénk, ha az ember fennhéjázva, okos(kodó)an és erősként viselkedik, már azzá is válik. De valójában egyáltalán nem. Pont az ellenkezője történik, igazából beletörpül a nagyságába. A saját szeme elől is eltűnik, már-már láthatatlanná és mások számára is megfejthetetlenné válik. Hisz a „Ki ő?” kérdésre senki nem találja majd a választ.
Olyan sokszor mondjuk valakiről, hogy milyen erős, milyen okos és mekkora önbizalma van. Aztán mellé biggyesztjük, hogy „…azt viszont már nem tudom, hogy a hétköznapokban milyen lehet.”
Ő is összetörik vajon, ha összeroppantják?
Ő is fél a sötétben az ismeretlentől?
Ő is kardot vagy tollat ragad, ha igazságtalanul elítélik?
Kiáltok a segítségért! Értetek, akik ugyancsak elengedtétek a gyeplőt. Ébresztő! Te magadnak csak Te vagy. S ha magaddal sem vagy őszinte, mi másod maradhat még?
Így jutottam ide, hogy az elmúlást firtatom. Nem kérlelek, nem sajnálkozom, egy dolgot teszek csak: megköszönöm.
Minden nap megköszönöm, hogy…
tudok fejet hajtani és elfogadni,
hogy ha fáj is, tovább menni,
ha sötét is van, nem eltévedni,
ha túl világos, ébernek maradni.
S ha már mindezeket elmondhattam, már volt mit továbbadnom.
