Nem szoktam izgulni mérkőzések előtt, viszont most jólesett az 52 fokos házi pálinka, miután egyedül indultam kora este a Meccsre. Érezhető volt az ünnep az éterben, a meccsnap ünnepe, hiszen a Slovan elleni összecsapás kitörölhetetlenül bevonult a futballtörténelembe, ami sokkal több lett, mint csupán egy mérkőzés.
Nyitókép: Jojo Samek
Ne feledjük, az ekkora érdeklődésnek örvendő esemény, ami ilyen tömegeket mozgat meg, sosem lesz konfliktusmentes. Pár apró „konfliktusom” nekem is volt.
A stadionba igyekezvén, a mögöttem lévő 5 suhanc egyike megkérdezte szép magyar kiejtéssel: – Most akkor hol vagyunk? Kik ezek, BAC vagy CAC?
Puszta nézésem elég volt, hogy elcsendesedjenek. Megérkeztem, Chili barátom már várt a press szektor bejáratánál. Azt hiszem, ámulatomban még köszönni is elfelejtettem neki. Egy aláírás után bent voltam a nagyok között. Újságírók, tévések nyüzsögtek, készítették elő felszereléseiket a számukra kialakított alagsorban.
A játékoskijárónál végre elém tárult a még mindig csak „U” alakú stadionunk! Csak egy jelző jutott az eszembe: csodálatos!
Kerestem egy helyet magamnak a fekete székeken, mellettem markízások, szlovák tévések, mögöttem pár „külföldi”, akik a Slovannak szurkolnak. Előttem pár sorral Valaskó Ferike a faterjával és néhány baráttal, gondoltam, jó hogy itt vagytok.
Második „konfliktus”: a kivonulás fergeteges volt, a szurkolók által kivitelezett koreográfia úgyszintén. A mellettem ülő markízás emblémát viselő fickó ordít az operatőrének, aki a pályán forgat.
– Ivan, Ivaaan…tribuny toč dopičy, nie hráčov!
Mögöttem is megszólalnak.
– Prekrásný!
A Nélküled és a Himnusz alatt nem volt megjegyzés, és indult a mérkőzés. Tagadhatatlan, jó csapat a Slovan, tele jobbnál jobb játékosokkal, és egy fiatal ambíciózus edzővel, aki nézetem szerint vétett pár apró hibát a mérkőzés folyamán.
A DAC viszont képes volt vesztett állásból fordítani, ami elsősorban az edző érdeme,
mert a csapatnak van tartása, küzdeni akarása, és ez pszichikai felkészültségre vall. Tehát képesek voltunk hozni az elvárásokat, ami a vállunkat nyomó teher alatt nem volt egyszerű.
Akiknek megadatott, hogy ott legyenek, a zsigereikben érezték, ez a mérkőzés csak győzelemmel végződhetett, mert minden DÉÁCÉS nagyon akarta.
Egy érdekes párhuzam. 1988-ban novemberében jött a Bayern München, és Tomi Vince sportújságíró ezt írta akkor az Új Szóban:
„A 15 ezer férőhelyes stadion minden jegye elkelt, és további 35 ezer jegyigénylőt nem tudnak kielégíteni!
Enyhén túlzott a szakíró, de stadionunkat futballturizmus nélkül is megtöltöttük, talán most is sikerülne. A „Merjünk nagyot álmodni” projekt folytatódott… Köszönjük!
Hajrá DAC, hajrá Dunaszerdahely!
