Kisiskolás voltam, mikor az esti híradó külföldi hírei éveken át szinte semmi másról sem szóltak, csak a délszláv háborúról, azon belül pedig Szarajevóról. Ropogó gépfegyverek, lángokban álló épületek, aláaknázott mezők, vízért sorakozó özvegyek és gyerekek, rengeteg halott, megannyi sebesült – ennyit tudtam Szarejevóról mindaddig, amíg le nem szállt a gépünk a városközponttól mindössze fél órányira található repterén.
Golyónyomok a házfalakon
Fapados járattal a két repülőjegy ára nagyjából ugyanannyiba került, mintha autóval mentünk volna, s így elkerülhető a többórás vezetés utáni fáradtság, és az amiatt való aggodalom, hogy hol tudunk leparkolni a belvárosban.
A pozsonyinál jóval kisebb reptérről a bosnyák fővárosba nem vezet sztráda, és a tömegközlekedés járművei sem járnak arra gyakorta. A legegyszerűbb, ha az ember taxiba ülve teszi meg a reptér és a szálláshelye közti távolságot. Már az odaút során feltűnik a város három részre való tagoltsága.
Mivel Szarajevó a Miljacka folyócska völgyében fekszik, ezért egy hosszanti irányban elnyúlt városról beszélünk, melyet a Dínári-hegységhez tartozó hegyvonulatok szegélyeznek. Az első és egyben legnagyobb részét a városnak a magas panelházak, lakó- és gyárépületek alkotják.
A középső rész a gazdasági és politikai központé, közigazgatási intézményekkel, kórházakkal, bankokkal, modern bevásárlóközpontokkal. A város keleti oldalán pedig az Óváros található, az oszmán hódítók, később pedig az osztrák-magyar monarchia építészeti stílusjegyeit magukon hordozó épületekkel. Ami kivétel nélkül mindhárom városrészben megjelenik, és
amire azonnal felkapjuk a fejünket, az egyrészt a huszonöt éve kirobbant embertelen háború lenyomatai a házfalakon, valamint a rengeteg minaret, mivel a várost többségében muzulmán vallású bosnyákok lakják.
Végig a bazársoron
Egy teljesen felújított, remek kis panzióban foglaltunk szobát, a bazár negyedtől mindössze egy saroknyira. Az ára is elfogadható: egy éjszakára 24 euró, reggeli nélkül. És víz nélkül. De a vizet csak este tizenegytől zárják el hajnali öt óráig, s mint megtudtuk, nemcsak a panzióban, hanem az egész városban, mivel még mindig a háborúban megrongálódott vezetékek felújításán dolgoznak.
A szobánk ablaka a szemközti múzeumra, és a Miljackán átívelő Latin-hídra nyílik, melyen 1914. júniusában Gavrilo Princip merényletet követett el Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen.
A híd lábánál emlékmű hirdeti: ezen a helyen robbant ki az első világháború.
A folyócskától – amelynek vízmennyisége csupán valamelyik csallóközi kanális vízhozamával vetekszik – mindössze pár lépésnyire kezdődik a bazársor, amelyben ott lüktet egy kis darab Európában rekedt Kelet. A Bascsarsijában, a muzulmán kereskedő- és iparosnegyedben a földszintes házak szűk utcákat, rövid sikátorokat alkotnak, s csak egy-egy égbe nyúló minarettel kiegészített mecset körül tágul ki valamelyest a tér.
A rézművesek utcája hangos a fényesen csillogó árujukat az utcán is bemutató mesterek kopácsolásától. Nem messze tőlük ékszerektől roskadozó kirakatok sora jelzi, hogy az ezüstművesek utcájába ért a látogató. A legszebb, hagyományos munkáktól a töltényhüvelyből kialakított golyóstollon keresztül a fantáziadús modern ékszerekig minden kapható itt. S hogy a hölgyek számára még nagyobb legyen a csábítás, az ékszerboltoktól egy lépésre a legfinomabb kasmírsálak, kendők tömege kínálja magát. És persze ott vannak a kis éttermek, és kávézók, melyek labirintusként vonzzák be a járókelőt, akinek a sokadik kör megtétele után már egyáltalán nincs is kedve otthagyni a színes forgatagot.
E helyeken a legkiválóbb bosnyák nemzeti ételt, a csevapcsicsát, édes és sós bureket, desszertnek pedig a mézédes baklavát szolgálják fel a turistáknak.
Élet a halál felett
A háború borzalmait soha nem felejtik el a város lakói. Hiába telt el azóta negyed évszázad, a szétlőtt házfalak, a járdákon lyukakat vájt gránátrepeszek, az emlékművek mind mementóként merednek előttünk.
Számunkra a legnagyobb döbbenetet kiváltó emlékhely az a szökőkút volt, melynek kávájára ottlétünk minden egyes napján került friss vágott virág,
vagy egy kis csapatnyi plüssfigura, melyet a helyi kórházak vagy óvodák alkalmazottai gyűjtenek be nap mint nap, s adják játékul az utódok kezébe.
Ez a szökőkút már a gazdasági központban található. Az itt nyílt plázákban és a Tito nevét viselő főutcán sorjázó üzletek előtt is pezseg az élet. Diákok, idősebb és fiatalabb helyiek vegyülnek a turistákkal.
Szembetűnően sok az ötvenes, hatvanas éveiben járó, borostás, barázdált arcú férfi. Ők nyilván mind a háború veteránjai.
Az egyik félreeső parkban csapatba verődve, óriásbábúkkal sakkoznak a flaszteren. Egy korábban megjelent újságcikkben azt olvasom, volt, aki 18 éves korára már tizenegyszeres gyilkosként élte a mindennapjait.
„A háborúban egy szabály volt: vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg…”
Szarajevó ennek ellenére feltámadt, s ma talán a Balkán egyik legérdekesebb városa. Nincs még egy hely, ahol a keresztény Nyugat és a mohamedán Kelet ilyen közelről, s egyenrangúan érintkezne egymással.
Egy kis kitérő
Mivel a szállásadónknak köszönhetően fakultatív kirándulásra is lehetőségünk nyílt, egy teljes napot a városon kívül töltöttünk. Semmiképp sem akartuk kihagyni Mostart és Medjugorjét. Sofőrünket, egyben idegenvezetőnket Miralennek hívták.
A hatvanas évei elején járó, remek humorú és nagy tudású férfit hiába próbáltam faggatni a háború éveiről, szűkszavúan csak annyit jegyzett meg, hogy akkor tűzoltóként dolgozott.
Annál többet mesélt viszont az utunk során elénk táruló természeti szépségekről, a zafírként csillogó Neretva folyóról, az érintett városok történelméről, a helyiek szokásairól, mindennapjairól. Ha nem vele utazunk, valószínűleg soha nem kóstoljuk meg a sült báránylábat és a töltött hagymát, és azt sem tudom meg, hogy azért fut még az utakon arrafelé olyan sok egyes Golf, mert a ´90-es évek elején működött ott egy Volkswagen gyár, melyet azonban a szerbek átköltöztettek Szerbiába.
Mostárba érve büszkén mesél a törökkori belvárosról, és fotóz le bennünket az ámulatba ejtő kőhíd előtt, ám Medjugorjéban már nem vállalkozik arra, hogy felkaptasson velünk a meredek sziklaúton a Mária-jelenés helyére.
Egy dervis házhoz is tesz velünk egy kitérőt, s arra buzdít, nyugodtan igyunk a mellette eredő patak vizéből.
Nehezen engedjük el a vidéket, akárcsak magát Szarajevót, amely méltánytalanul marad le sok utazni vágyó bakancslistájáról, holott megannyi varázst rejt magában.
