Emlékszem, mama ilyenkor hatalmas rajzlapot vett elő. Akkora volt, mint egy falinaptár. Azt mondta, azért kell ekkora, hogy minél nagyobb fát lehessen rárajzolni.
Az első években még ő készítette, aztán ahogy fejlődött a kézügyességem, én vettem át a rajzoló szerepét. De mindig ő mondta meg, mi kerülhet fel a fára. Ha jól viselkedtem, gömböt rajzoltunk. Ha kevésbé voltunk „barátok” aznap, akkor a fekete vagy a barna zsírkrétáért kellett nyúlnom, hogy szenet vagy virgácsot fessek vele a fára.
„Mama, rajzolhatok ma gömb helyett inkább hóembert?”
– próbáltam eltérni néha a szokványostól, és a mama persze megengedte. Mire kopogtatott a Jézuska, az én papírra vetett karácsonyfám már ünnepi díszben pompázott. Ahány jócselekedet, annyi gömb, hóember vagy szaloncukor díszelgett rajta, és ahány csínytevést követtem el az ádvent alatt, annyi lett végül a virgács meg a szén. Radírt használni sohasem ért, de mindig a jó dolgok voltak többségben a fán.
A rajzot aztán az igazi karácsonyfa alá helyeztük, a betlehem mellé. És amikor lebontottuk a fát, akkor sem dobtuk ki a rajzot vele együtt, hanem hátuljára ráírtuk az évszámot, majd szép gondosan összetekertük, és elraktuk a szekrény mélyére a díszekkel együtt, hogy a következő évben összehasonlíthassuk, hányszor voltam jobb vagy rosszabb, mint egy évvel korábban.
Mama, ugye rajzolod még most is nekem az én karácsonyfámat, ott fent?
A másik mamáékhoz meg mindig jött a Mikulás. Fura volt, hogy nincs pocakja, és hogy a nénikém minden évben lemarad jöttéről, mert épp akkor kellett villámgyorsan elviharoznia valahová, mikor a nagyszakállú betoppant az unokáknak járó csomagokkal, de gyermekként olyan jó volt elhinni az egészet.
Általában én kezdtem a versmondást, de arra már nem emlékszem, azért-e, mert a húgaim és az unokatestvéreim még tőlem is félénkebbek voltak, vagy azért, mert én voltam a legmohóbb.
„Télapó itt van, hó a subája…” – ha megakadtam, mindig volt, ki segítsen, hisz alig fértünk el a nagyszobában, mikor összejött a család.
Faltuk az édességet, a mogyorót mindig apunak adtuk a csomagból, a széndarab pedig papáé lett. Azt mondta, jó lesz vele befűteni a kazánban. Utólag persze az egészet elmeséltük a nénikémnek, aki mindig tökéletesen játszotta a szerepét, és úgy csinált, mintha az egészről tőlünk hallott volna először. Ahogy a gyermekkori emlékekre visszagondolok, nagyszüleim mosolygó arcát látom.
Akkor még nem volt rohanás, nem volt harc a parkolóért, ünnepi akciók novemberben, meg Black Friday. Süteménysütés volt és fahéjillat.
Vártuk, hogy megszülessen a kis Jézus, és közben kazettás magnóról hallgattuk a templomi énekeket, hogy mire eljön a nagy nap, hibátlanul tudjuk énekelni a betlehem előtt. A karácsony gyermekként maga volt a csoda, az ádvent pedig egy olyan varázslatos időszak, amelyre felnőttként csak simogató nosztalgiával tudok visszagondolni. Hogy mára miért változott kopottá minden, ami akkor még úgy fénylett? Magam is erre keresem a választ. Bárcsak visszamehetnék időben az én gyermeki ádventembe…
