A szezon végére sem menekültünk meg a címben említett két edző hasonlítgatásától, talán már uncsi a téma, de számomra talán most jött el a megfelelő pillanat, hogy az új tényekkel gazdagított témával komolyabban foglalkozzak. Szerintem hasznos, mert ez a téma, illetve a két edző dunaszerdahelyi története szinte másolja a mi sárga-kék közösségünk történetét – minden jó és rossz tapasztalattal, mozzanattal. Kezdem az elejétől…
Milyen bevezetővel lépték át a városunk határait?
László Csaba: hasonlóan, mint Marićnak, neki is – megelőzve az eseményeket –, emeltünk egy glóriát a feje fölé. Marić úgy jött ide, mint a progresszív német foci megtestesítője, László Csaba pedig messiás volt már az első edzés előtt.
Nyilván a székely magyar vonal nagyon szép volt, de egy ilyen szemlélet csak bizonyos mértékig hasznos, amíg nem esünk át a ló másik oldalára.
Végeredményben Lászlónak, hasonlón, mint Marićnak, az első heteket lezsírozta a klub és a média, a magyar és a szlovák focira jellegzetes felesleges PR masinériával. Az ilyen típusú masinéria viszont előbb vagy utóbb visszanyal, mint ama legendás fagyi…
Az előző rész: Az őszi szezon értékelése – játékosok
Nyitókép: Jojo Samek
Marco Rossi: utálták, még mielőtt biztos lett volna, hogy ő lesz az edző. Gyakorlatilag, akkoriban utálva volt minden edző, aki szóba került lehetőségként, mint László utódja. Tény és valóság, hogy Rossi kapott egy másfajta extrém fogadtatást, és Marco esetében a klubunk talán már túlzottan óvatos volt a kommunikációban.
Mi ebből a tanulság? Azt hiszem, hogy ez a helyzet soha nem alakult volna ki, ha az edzők esetében a szakmai tudásra összpontosítunk, s nem kategorizálunk előre. Lászlónál azért, mert a miénk, Rossinál azért, mert nem a miénk.
Gyere, és mutasd meg, mit tudsz, mert rólad a munkád beszél – ez a legjobb PR egy edzőnek!
Biztos vagyok abban, hogy a mérsékelt PR-rral és több szakmai szemlélettel, nem keverjük meg az emberek emócióit sem, úgy, mint az utóbbi években az edzők témájában. Az edző se nem angyal, se nem ördög vagy szupersztár, hanem csupán egy edző.
Who is László Csaba?
Egy székely magyar, közvetlen, szeret beszélni, el tudom képzelni, ha amcsi lenne, akkor ideális reverend lehetne az edzői munka mellett… Félig-meddig újságíró is, hiszen szakkommentátorként tevékenykedett, tehát nem éppen introvertált típus.
Hihetetlenül átéli a meccseket, és néha fütyül a konvenciókra, lásd ezt a videót, ahol én is fütyültem a konvenciókra.
Kommunikatív…, hm…, azt hiszem, hogy ez vágta el (nem azt mondom, hogy más tényezők nem játszottak közre) leginkább az edzői torkát. Őszintén, amikor nyilvános lett, hogy a legfeszültebb időszakban napi szinten kommunikált a Szívünk sárga-kék csoporttal (ez viszont nem Zoltánkáék hibája), nekem az jutott az eszembe, hogy ezek után Világi hogyan higgyen Csabának – függetlenül attól, hogy kinek volt igaza? Ettől kezdve én már biztosra vettem, hogy lehetetlen a két fél együttműködése.
Who is Rossi?
Tipikus olasz, minden negatívummal és pozitívummal. Nyitott ember, viszont amiatt, ami várta itt, nehezen tud belül megbékülni a helyzettel,
képes hetekig vesézni azt, ami csak időpocsékolás és céltalan:
például a minden meccs utáni panaszkodás (jogos-jogtalan) a bírókra, az „engem mindig bántanak” hangvétellel. Nem teljesen értettem azt sem, hogy mi értelme volt Malec miatt kritizálni a nézőket (főleg, ha igazuk volt) és azt sem, miért a MOL Aréna gyepének minőségével foglalkozott a sajtótájékoztatón. Semmi köze ahhoz, hogy egyes esetekben rosszul játszunk. Tehát, szerintem ilyen dolgokkal állandó jelleggel nem kellene foglalkoznia egy edzőnek. Egy ellazult Marco körülbelül így néz ki.
Milyen edző László?
Marić esetében, a DAC–Videoton előkészületi meccs után már jeleztem, hogy ez nagy prúszer lesz. László Csabánál, talán emlékeznek, sokáig vártam az edzői értékeléssel más tényezők miatt. Elsősorban az új stadion hozta változásokra gondolok. László Csaba kezdettől egy eredménycentrikus edző volt, szinte alig lépett ki az alapgázos foci határaiból, talán azért, mert rövid időre szólt a szerződése. Remek motiváló Csaba, ezért is tudtunk a meccs hajráiban pontokat szerezni, annak ellenére, hogy csapnivaló focit produkáltunk (lásd a fantasztikus hangulatú DAC–Slovan (1:0) meccset). Azt hiszem, hogy Csabával se mozdultunk nagyot, pedig az akkori játékosállományból mást is ki kellett volna hozni, nem csak pontvadászatot. Végeredményben a halott szezon közben, amikor rakás csapat lézengett a pályán, három tétmeccs volt, mindhárom bukta…
Milyen edző Rossi?
Egyértelműen kreatívabb arculatot próbált adni a csapatnak, ami egy ideig sikerült is, de elkövette azt a hibát, amelyet egy edző, aki sakkozóként tekint a focira, nem követ el – ha az egyik kulcsfontosságú játékosom azt csinál, amit akar és önző – csere a megoldás vita nélkül, akkor is, ha Leekens ül a tribünön. Rossi nem vette le Kalmárt, és a következő meccseken fröcskölt az anarchia a pályán. Van még pár érthetetlen dolog: miért játszik és kap rengeteg esélyt a harmatgyenge Vida és az aktuálisan nem éppen ütőképes Divković, miközben cserepadra került Ľupták úgy, hogy akkoriban az egyik leghasznosabb játékosunk volt. Macej története… Marco, Patrik tényleg nem védett jól. Másik dolog, nagyon rossz, ha fröcsköl a pályán, hogy a felhozatalnál a passzok abszolút nem oda mennek, ahova kell, hogy menjenek, és az edző nem lép. Rossi kemény edző, de a lényeges dolgoknál már nem lép olyan határozottan.
Kérdés: van a Rossi versus László elemzésnek valami fontos üzenete? Hm… Szerintem az, hogy az egész közegünk kreált – feleslegesen – egy edzői battle-t, miközben ez a történet inkább rólunk szól.
A Rossi versus László párbajnak nincs győztese, van két edző némely dologban különböző, némely dologban hasonló történettel egy közösségben.
Íme a mi történetünk: ahogy a klub, úgy a sárga-kék közeg java része abban szenved, hogy nem tudunk együttműködni és respektálni egyik a másikat. Vele nem, vele igen, ő hülye, ő nem – ezt hallom javarészt, és ez a legrosszabb szemlélet, mert ez hasonló önzőség, mint amilyet a fiatalka Kalmár mutatott be nekünk.
Nem respektáljuk az új vért, amelynek észlelhető hozadéka van a klub irányába, másik oldalon ez az új közeg nem teljesen hajlandó megismerni, hogy tulajdonképpen kik is vagyunk mi, felvidékiek, dunaszerdahelyiek, akik DAC-témával ébredünk és készülünk elcsicsilni.
Akiknek hatalmuk van, szavuk, renoméjuk, azoknak tudatosítani kell, hogy mindenki csak egy részecskéje annak, amit DAC néven ismerünk. A focit nem csak az edzők és a játékosok, hanem mi sem tudjuk átbaszni.
László Csaba és Marco Rossi pont olyan edző, amilyeneket aktuálisan megérdemel a közegünk, a viselkedésük és a teljesítményük is csak azt fogja másolni, amilyenek mi leszünk. László és Rossi, pozitívan, de negatívan is a mi közegünk bizonyítványa.
