„Tudod, hogy változás állt be a házasságomban, amióta a fiaimmal járunk DAC-meccsekre?” – szegezi nekem a kérdést Tamás kollégám, a nyitrai meccs előtti héten. Nekem pedig rögtön az az első gondolatom, hogy csak nem válik?
Az írás megjelent a Klikkout 2017/12. számában.
A második meg az, hogy ha igen, akkor milyen rosszul érintene a dolog, hiszen magam beszéltem rá még a tavalyi szezonban, hogy ugyan hozza már ki a srácokat egyszer a stadionba, hadd fertőzze meg őket is a DAC-láz. És mikor már azon töröm az agyam, hogy fogok nála mea culpázni azért, hogy tönkretettem a családi életet, közbevág: „A nejem is jönni akar!” Majd folytatja:
„Amikor látta rajtunk a szomorúságot, amiért nem kaptunk jegyet a Slovan elleni meccsre, azóta minden nap nézi a csapat weboldalát, nehogy a Nyitra ellen is lemaradjunk. Naprakész, és ő informál mindenről.”
Tamás hozzáteszi, felesége a közel húsz évnyi házasságuk során eddig csak akkor volt hajlandó focit nézni vele, ha Európa- vagy világbajnokság volt, és az esetek többségében akkor is csak a döntő érdekelte. Persze, mint mondja, valójában nem a játékra volt kíváncsi, csak azért ült le a tévé elé, mert mindenki azt nézi. Most meg…
„Most meg anyuci jelezte, melyik nap kezdődik az online jegyvásárlás. Hihetetlen, hogy a focin túlmenően mekkora hegyeket mozgató ereje van a DAC-faktornak. Új alapokra került a házasságom” – nevet fel hangosan Tamás kolléga.
Nem is kell, ennyire messzire menjek, hiszen egy hozzám sokkal közelebb álló személy hasonló pálforduláson esik át az utóbbi hónapokban. Korábban nagy tételben fogadtam volna rá, hogy nincs az az ember a világon, akinek anyámat sikerül rábeszélnie arra, hogy kijöjjön egy meccsre. Egyre, nem többre.
Emlékszem, mikor még a Bonbon Hotel mellett laktunk, és ott vonultak el mellettünk a vendégdrukkerek, az ablakból kinézve mindig azon csodálkozott, hogy lehetnek ilyen bolondok, hogy kiabálva, sálat lóbálva a fejük fölött vonulnak az utcán.
Amikor pedig a harmadik ligában szerepelt a DAC, és olyan ellenfelek ellen játszottunk, mint például Újhelymogyoród (Kysucký Lieskovec), meg Licsérd (Ličartovce), mindig azon élcelődött, hogy legközelebb már csak akkor lesz lezárva a Sport utca, ha ne adj Isten csőtörés lesz valamelyik házban, vagy újra kell aszfaltozni az egészet, de hogy szurkolói vonulás miatt soha, az biztos.
Nem lett igaza, de szerencsére nekem sem, mert most már nálunk is hasonló a helyzet, mint Tamáséknál.
A Zsolna elleni 4:2-es győzelemmel végződő összecsapás volt élete első DAC-meccse. Azóta már ott tartunk, hogy a közös vasárnapi ebédnél nem az a téma, hogy a szomszéd macskája már megint a mi kertünkben végezte el a dolgát, hanem Rossi és a szurkolók viszonyáról kérdez.
Egy teljesen új világ nyílt meg előtte, melyet eddig egyáltalán nem ismert, s most azt látom rajta, hogy valóban élvezi.
A leginkább az tetszik, amikor arról mesél, hogy hány rég nem látott osztálytársát (szintén nőket) fedezett fel a lelátón. És mindezt az én anyám meséli, aki korábban tényleg azt sem tudta, mikor jár tizenegyes egy csapatnak. Sőt, már a hétfői munkaindítón sem a zenei tehetségkutató kiesője a téma, hanem, hogy ki volt kint a szombati meccsen.
X-faktor helyett valóban itt a DAC-faktor: fertőz és nem ereszt.
