Anyukák, most komolyan! Miért zárjuk ki a gyermekeinket tudatosan az elkerülhetetlen életeseményeinkből, mint például a betegségek vagy az elmúlás? Miért ne látogathatná a kisunoka a fekvőbeteg nagypapát és miért ne mehetne el a copfos kislány szüleivel szeretett nagymamájuk temetésére. Talán – most – még mi sem tartunk ott, hogy megértsük: ahol a születés, ott a halál is, ahol az öröm, ott a bánat is.
Vajon meddig bírjuk otthon a rózsás álmok festését, egy olyan hamis káprázat teremtését, melyben nem létezik csalódás, sem bánat, sem kiszolgáltatottság, sem betegség? Biztos vagyok benne, hogy nem sokáig.
Leírom, mi történt. Ünnepi orgonahangversenyt hallgattunk, melyre – most épp csak – pár perces késéssel érkeztünk. BB-t Apa vagy én felváltva tartottuk az ölünkben, mert hát nem bírja még az egyhelyben ülést. Alig múlt kétéves, így is örülünk, hogy legalább nem zajong a miséken. Egy anyuka adta át a helyét, hogy leülhessünk vele az utolsó padsor szélére. Az ölébe vette a kislányát és úgy hallgatták tovább a zenét. Felszabadult hát egy hely, összemosolyogtunk, megköszöntem és leültünk.
BB az ölemből ki, be, Apa öléből ki-be ugrált. Éppen mielőtt véget ért volna a csodás orgonajáték, észrevettem, hogy egy idős hölgy a férfikísérője arcát fogja. Nem simogatja, hanem konkrétan tartja. Mi az ülő férfit csak hátulról láttuk,
a hölgy pedig tényleg a férfi elnyakló fejét próbálta egyenesben tartani.
Hiába az ijedtség, a maga módján mégis egy meghitt pillanat volt. A nő idős arca szinte rezdületlen volt, egyenes tekintete és határozott fellépése.
Megőrizte teljes lélekjelenlétét, nem pánikolt, teljesen nyugodt és koncentrált maradt. Hamar összegyűlt körülöttük a segíteni szándékozó – és kíváncsiskodó – tömeg. Az egyik odalépő úr pedig már hívta is a mentőt, akiknek tíz percbe sem telt kijönni a templomhoz.
Az elhangzott mondat pedig, ami megütötte a fülem, a mellettem ülő anyuka szájából így szólt: „A bácsi rosszul lett, ne nézz oda!”
A kislányának mondta, aki erre nagyon megijedt. Vissza-visszalesett a bácsira, akiből igazán semmit sem látott. Csupán az összegyűlt kis csoportot, akik halkan beszélve, az orgonajátékot nem zavarva susogtak egymás közt.
A bácsi rosszullétének kimenetelét nem tudtuk meg. Innen is a legjobbakat kívánjuk neki. A hölgy magatartása és belső fegyelme pedig egy egész templomnyi ember számára válhatott példaértékűvé.
Az ünnepi orgonaszó mellett tanúja lenni egy ilyen eseménynek egyszerre megrendítő és megindító is.
Megértettem, hogy miért nem szerette volna az anyuka, hogy odanézzen a lánya. Ugyan csak egy őszülő tarkót láthatott volna, melyet egy biztos női kéz tart. De mégis megrázó lehet egy olyasvalaki számára, aki talán saját sorsának tükörképét látja vagy akiben egy hasonló eset hagyott feldolgozatlan emlékfoszlányokat.
Megértem, mert egy feszített pillanatban tényleg fájó odanézni és szembesülni a betegséggel és az elmúlással. De még fájóbb lehet majd úgy visszatekintve, mikor az események sorára már semmilyen befolyással nem lehetünk.
Édesanyák, kik magatokat teljes egészében átadva hoztátok világra gyermekeiteket, segítsétek nekik megérteni az élet természetes lefolyását! Lényetekkel Ti magatok teszitek elfogadottá az legfontosabb életeseményeket, és bölcsen, szilárd törvényeket teremtve szabályozzátok belső életeteket.
Ahol a születés, ott a halál is a jelen van – ahol az egészség, ott a betegség is ugyanúgy felüti a fejét.
S ez nem a jó vagy a rossz kérdése, a fehéré és a feketéé. A beteg, idős nem válhat üldözött, kiűzetetté, ahogy az egészséges, fiatal sem felmagasztalttá és felszenteltté. A betegség nem tehet valakit szeretetlenné és kiközösítetté, ahogy a makkegészség sem tehet senkit sem megkülönböztetetté.
Ébresszük fel hát gyermekeinkben a segítés szándékát, a szeretetteljes odafordulást és a törődésre való hajlandóságot.
Így lehetünk mi is biztonságban családunk körében és mások közt is. S így tudjuk azt is biztosan, hogy akad számunkra is egy segítő kéz, aki a szükséges pillanatban a mi fejünket tartja majd.
