Az ünnepi hangulat továbbra is jelen van rovatunkban, ugyanis mára Lackfi János tollából hoztam egy röpke, esszé szagú elmélkedést az ókori betlehemi történések és napjaink karácsonyának párhuzamáról.
A szerző egy József Attila-díjas író, költő, tanár, műfordító és kutató. Verseire többnyire a kötött forma, valamint a szójáték a jellemző, prózájára pedig a humor és az irónia, melybe műveltségének tág spektruma is megtalálható. Viszonylag régi motoros a szakmában, ki az egyik legjobb szakember manapság az országban.
Alább nem ilyen prózával találkozhattok, erre most az elgondolkodtató társadalomkritika a jellemző, valamint hogy mitől tud még ebben a felgyorsult világban is szép maradni ez az ünnep.
KARÁCSONY
Karácsony ünnepe voltaképpen ugyanazt a csodát viszi végbe, mint minden jó műalkotás. Meghosszabbítja életünket, mégpedig vízszintesen és függőlegesen egyszerre. Felemel és mélybe taszít, kimozdít otthonunkba, és otthont teremt nekünk a sivárságban. Felfelé, a csillagok felé vetjük tekintetünket, hiszen onnan érkezik a hírhozó angyal, majd az égi bárány, az élet kenyere. Vízszintes, földi mozgásban van viszont a betlehemi történet minden szereplője. A Szent Család visszapendlizik eredeti lakhelyére. A pásztorok angyalok, a Háromkirályok pedig csillag jelét követve vándorolnak. Heródes katonái is Betlehembe igyekeznek Jézus nyomában. Akit addigra már szamárháton továbbhurcoltak.
A jászol látszólagos mozdulatlansága mögött tehát állandó dinamika működik, üldözéses jelenetek és egymásra találások láncolata, valóságos dráma az egész. És hogy a játék színtere ne csak a föld legyen, kinek-kinek viszonyítási pontja az égbolt. A pásztorokat angyal vezeti, a bölcseket csillag, Szent Józseféket álombeli látomások.
A történetnek látszólag nem sok köze van mai, jóléti rohangálásunkhoz. A Szent Család nem járt nagyáruházba, nem készített ajándéklistát, hiszen örült, hogy élt. Ha császári parancsra nem érnek időben Betlehembe, nyilván büntetés vár rájuk. Félájultan menetelnek a hőségben, vacognak az éjszakai hidegben. Útszéli csavargók módjára egy vándorló, felbolydult világban. És vajon minek az érdekében: egy gyilkos császár idióta, bürokratikus rendelkezésnek engedelmeskednek csupán. Az égi rendelés „mindössze” beleilleszti szándékait a már létező földi kontextusba. Kicsinyes érdekek nem befolyásolják, Isten úgy gondolja, hogy amit egy igaz emberre rábízott, azzal már nagy baj nem lehet. Esztelen bizalom!
Akkoriban valóban a létezés volt a tét, míg mi legfeljebb nem leszünk kész az ajándékokkal. Házasságunk első éveiben többször is előfordult, hogy még Karácsony napján is takarítani voltunk kénytelenek, s késő este rogytunk le a vacsora mellé. Nem ideális persze, de nagyobb bajunk nem lett belőle. Mégis, bármilyen csetlő-botló, kisszerű és elkényelmesedett is a mai életünk, a karácsonyi ünnepkör szokásaiban fel-felvillan valami az alapító történet mozgalmasságából. Többnyire mindenki otthon ünnepel, megtér jászolához, mint a Szent Család. Ám rögtön Szenteste másnapján felkerekedünk, és újmódi, autós zarándokokként visszatérünk családunkhoz, szüleinkhez, ahogy József és családja is az eredet helyére, Betlehembe igyekezett.
Külön érdekesség a pásztorok szerepe a történetben. A zsoltárokban maga az Úr is pásztorunkként említtetik, Jézus pedig egyenesen jó pásztornak titulálja magát. A pásztornépség azonban korántsem állt a mindenkori hierarchia csúcsán. Szabadon élő, társadalmi hierarchián kívül élő, keménykötésű népség voltak. A magyar népi hagyományban legtipikusabb hangszerük a duda volt, mely nem másnak, mint magának az ördögnek a hangszere. Vagyis az állandó fenyegetettség, a támadó sötétség képzetköre övezte őket, aminthogy a világ világossága sem véletlenül érkezik az év legsötétebb szakában. Bármilyen távolinak is tűnik a sajtszagú, nagyhangú, bamba pásztorok szerepe, valljuk be, ott tükröződik benne saját idétlenségünk, ahogy az égi dolgokat még Karácsonykor is összevétjük a földiekkel, és miközben mindenkinek meg akarunk felelni, mindennel el akarunk készülni, többnyire koncentrálatlanul, széthulló fáradtsággal állunk oda a karácsonyfa alá.
A pásztori gondolat másik ága a görög-latin mitológiából jön, mégpedig reneszánsz, rokokkó és neoklasszicizmus finomító, olykor negédesítő közegén át. A pásztori szabadság eszménye itt az elmélkedés szabadságával, a független gondolkodással, a Teremtés-közeli léttel is párhuzamba állítható. A pásztorok a szemlélődő életmód letéteményesei, a civilizáció szorításából kilépve csodálják és magyarázzák a világot. Vagyis a karácsonyi pásztor egyben a nem könyvszagú, az élet jelenségeivel állandó kapcsolatban álló kultúrát, évezredes örökségünket is magával hozza ajándékai közt. Aminthogy a bölcsek is tudással érkeznek, ráadásul éppoly messziről, mint mi: ők is a pogány népek sorából járulnak Jézus elé, akár mi mindannyian. Kiválaszttattunk az útkereszteződésben arra járók közül, bár nem voltunk a kiválasztottak között.
E világméretű mozgalmasság közepette kell létrehoznunk azt a karácsonyi idő-buborékot, ahol mindezek ellenére mozdulatlanság, teljesség, elmélyülés uralkodik. Ki kell kötöznünk magunkat az ünnep árbocához, ahogy Odüsszeusz is odakötözte magát, nehogy a tenger gyilkos szirénhangjai magukhoz vonzzák, és a habok közt végezze életét.
