Szerda van, és ha eljön a hétnek ez a napja, akkor hozom a heti szépirodalmi olvasnivalót. Ma délutánra verseket kaptok a 2017-es év nagy visszatérőjétől, Peer Krisztiántól.
Ő egy kortárs Déry Tibor- és Füst Milán-díjas költő, dramaturg és forgatókönyvíró, ki 2017 előtt 25 évvel adta ki utolsó verseskötetét. Elmondása szerint egyszerűen nem volt miről írnia, bár volt kettő Moleskin füzet is teleírva vázlatokkal, ötletekkel, majdnem kész versekkel, de azok elvesztek, így ez csak még inkább kitolta az új kötet megjelenését.
Időközben, körülbelül másfél éve meghalt a szerelme, Mocsár Zsófia látványtervező. Ellentmondásosnak fog hangzani ennek a mondatnak a vége, de így sajnos lett témája a költőnek. A múlt évben megjelent 42 címet viselő könyvecske ugyanis az elhunyt kedveshez szóló gyászverseket tartalmazza, 42 darabot, melyekkel lehengerlő sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében is.
Mára nem ebből a kötetből hoztam nektek alkotásokat, hanem a régebbi költeményekből, hátha megjön a kedvetek, és beszerzitek hatásukra a 42-t is. Petri Györgyre hajazó költészet Krisztián lírája, életből kiábrándult, kritikus, filozofikus, de mégis csillogó sorok ezek, melyek könnyen elkápráztatják az olvasót.
Aludni jó
A világ nagy ágy.
A guruló ágy.
A gyerekkori betegágy, kint a nyílt vízen.
Alig mozdulhatni attól a rengeteg mindentől,
ami két alvás között kellhet.
Jó reggelt, cigaretta!
Jó reggelt, kávé!
Hogy aludtatok?
Dörzsölöm az álmot.
Az emlékezhetetlent, az elmesélhetetlent,
hogy majdnem meghaltam,
érted?, majdnem meghaltam.
Pillanatonként fogy. Zsugorodik:
előbb egy kerek történetté,
aztán egyetlen majdnemmé.
Dörzsölöm a szemem, a lencsét,
hogy visszanyerjék kint és bent a tárgyak
előbb a formájukat, aztán a méretüket.
A régi élet
Mint kereső köröm alatt cellux letapadt vége:
váratlanul megvan, fordítva folytatódik.
Így lesz. De mennyi idő (rabolom a tiéd,
és az enyémet vesztegetem), míg hozzászokom
a kapcsolók új helyéhez, az idegen sötéthez?
Játékszer volt, ágyrácsozat, saját ujjam –
ugyanaz a fogóreflex.
“A legüresebb dió roppan a legnagyobbat.”
Én, aki nem ismerem az egyedüllét technikáit,
hangulatom közétek hordom.
Pedig azt hittem, sima ügy lesz.
Néhány kiadós, rosszkedvű ebéd,
szemrehányó szellőztetések,
és cirkusz, ha a hamutartóba nevetek.
Azóta mégis másképpen bánok a pénzzel,
duplán hallom éjjeli lépteim,
hiányzik a közös unatkozás.
Ki lesz múltam pénztárosa?
Ki igazít meg a tükörben?
Ki lep meg, és ki takar be?
Azóta mintha vakáción lennénk, mintha udvarolnék,
várok a sorsomra, várni jó.
Mert megtaláltatik, mint homokozó mélyén az óvónéni csikke.
Mert van még egypár aranybarna körünk,
a cellux végén kedvenceink szőre és por
kunkorodik hívógatóan és hatástalanul.
És addig? A téli álom.
Köd előttem, köd utánam,
bennem az erkölcsi fölény.
