A héten mutatják be a Cinemaxban Martin McDonagh Golden Globe-okkal már elhalmozott (4-et kapott), és várhatóan az Oscar-gálán is esélyes merész alkotását, a Három óriásplakát Ebbing határában c. filmet.
Mcdonagh neve talán önmagában sokaknak nem mond semmit – ami öreg hiba – viszont a talán úgy volna a legegyszerűbb bemutatni őt, hogy ő az a Van Damme, aki két horzsoló monstrum, Tarantino és a Coen-testvérek között egyensúlyozik.
Előbbitől hozza a vért és a frappáns párbeszédeket, utóbbitól pedig a néhol abszurdba hajló helyzeteket.
2006-ban első kisjátékfilmjéért, a Six Shooterért már jutalmazták Oscar-díjjal, míg az Erőszakik (a béna magyar cím helyett jobban áll neki még a semmitmondó angol In Bruges is) forgatókönyvééért begyűjtött egy újabb jelölést.
Ezek után érkezett A hét pszichopata és a sicu című gengszterfilmje, ami után igazából vakarhattuk a fejünket, hogy mégis hová tűnt az a szenvedéllyel és jótékony indulattal teli, vicsorító krapek, akit az In Bruges-el megismerhettünk.
Nos, most úgy tűnik, megjött újra. A Három óriásplakát kiindulópontja benne van a címben, és az említett billboardokon egy édesanya (Frances McDormand) haragja olvasható – kérdést szegez a kisváros rendőrfőnökének (Woody Harrelson) arról, miért olyan tehetetlenek megerőszakolt és meggyilkolt lánya ügyének megoldásában.
Ez a momentum a biztos urakon kívül alaposan tarkón vágja az álmos kisváros elkényelmesedett köznépét is, hiszen egy éles határvonalat húz két tábor között.
McDonagh kimondottan tehetséges abban, hogy ne az egyszerű, de mégis beszédes alaptörténeteire összpontosítsunk, hanem szeretettel teli méregzsákokká kidolgozott karaktereinek reakcióit figyeljük, velük kárörvendjünk a másik baján, majd velük együtt ismerjük be, ha valamit elbaltáztunk.
Az érzelmek nüansznyi eltérésein egyensúlyozunk, míg végül a rendező elvezet egy olyan katarzisig, amit még jó párszor megemlegetünk.
Vetítik január 18-tól.
