Csak a hangom miatt nem lettem énekes! 🙂
Ott folytatom, ahol abbahagytam. Szóval… Mocsonokon egy egyszerű kupameccsnek nézett ki a találkozó, aztán rögtönöztünk. Történt ugyanis, hogy a mérkőzés előtt a DAC tizenkét éves „palántái” is pályára léptek, majd a vendégszektorba keveredve a szurkolásba is bekapcsolódtak.
„Írik” a kupa! – skandálták a gyerekek, és tényleg érett…
A 200 DAC-drukker pedig olyan hangulatot teremtett, hogy a falu apraja-nagyja összesereglett a stadionban. A közeli templom plébánosát is látni vélték a VIP-ben… Ez az ünnepi hangulat odahaza folytatódott, mikor is a dunaszerdahelyi DAC 110. „szülinapján” a Puskás Akadémia látogatott el hozzánk.
Nyitókép: Jojo Samek
Ugyan a lelátók nem teltek meg teljesen, de a poharak annál inkább. 110 éves a DAC, erre koccintanunk kellett. Pláne, hogy újra láthattunk pár sárga-kék legendát a pályán „bevetésen”, az All Stars – Old Boys gálán!
Hozzátartozik még, hogy ezen a meccsen egy fotós élete egyik legszebb képét kattintotta. Ernő fátyolos tekintetű lencséje „belőtt” egy piros – fehér – zöld Dunaszerdahely feliratú zászlót a kerítésen, mögötte desszertnek a „száztízes tortát” habzsoló táborral. Hogy ne csapjuk el a gyomrunkat, az „ünnepi menüben” Saláta is szerepelt, volt, aki fanyalgott, de a legtöbben örömmel „faltuk” Kornél megmozdulásait.
A következő ligameccsen, Aranyosmaróton már a 6. percben betalált a hazaiak hálójába. Nem csak ezért volt emlékezetes ez az összecsapás, hanem mert ez volt a DAC 600. bajnokija az élvonalban. Az egész stadion csak a vendégszektortól volt hangos! Csak úgy repkednek a helyi sajttermelők termékei mindenfelé, még a buszba is jutott belőle. Korbácsos, de semmi szado-mazo! Abból volt elég Zólyombrézón…
Minden bekapott gól után leszedhetsz egy drapit!
Egy óra sem telt a meccsből, amikor Tar Miki szólt, hogy: „tesó, akár le is rakhatod a kiblit!” Volt is nagy szomorúság az újonc otthonában. Arcunkat temettük a kezünkbe, és egyre csak fogyott a zászló a kerítésen. Ha háromnál több gólt kapunk, szükségét éreztem volna egy 13-as villáskulcsnak, mellyel a korlátot is lebontjuk. De erre hál’ istennek nem került sor…
„Aki jól hall, az tegye fel a jobb kezét… Aki szurkolni szeretne, az a bal kezét is!”
A meccs előtt elterveztem, hogy az egész keleti lelátót megszólítom. Háromezer drukker keze volt a magasban fél perc alatt! Történt, hogy a „keletin” mindenki megfogta a mellette lévő vállát, és hullámok csaptak fel az Arénában. Sosem láttam azelőtt ekkorra összefogást! Döbbenetes látvány volt, immáron lent a ketrecben, mikrofonnal a kezemben. Emlékszem a mikrofon feje piros volt, mint a bohóc orra, de viccelődni nem volt idő! Kilencven percig tartó extázis vette kezdetét, majd Szabó Otti egyenlítő góljánál „felrobbant” a lelátó. Letérdeltem valami imát motyogva, a fél szemem eltakarva vártam a büntetőt. És Otti „büntetett”! Aztán mások is, de arról hagy ne kelljen írnom itt. Aki ott volt, tudja, aki nem, az most kimarad egy dobásból a Monopoly-ban.
Sabler és Černák úgy lettek a meccs hősei, hogy gólt sem rúgtak!
A Trencsén elleni hazai bajnokin, a félidőben kétgólos hátrányban voltunk. Ahhoz, hogy bármi keresnivalónk maradjon, egy merész húzással két fiatal „harcost” vetett be Radványi mester. Úgy megkevertét a vendégek védelmét, hogy azok csak futkároztak fel-alá, mint a mérgezett egerek. Fordítottunk! Egy hatalmas DAC-mezt – mely addig a székeken pihent – húztunk ki a fejünk fölé, pedig a bíró még le sem fújta a találkozót. Ezen a meccsen iszonyatosan berekedtem, de még, ha csak berekedtem volna! Amikor az ember teljes erővel préseli ki magából a hangot, az agy nem kap elég oxigént, és elkezdesz szédülni. Húsz perc volt hátra, és az ájulás határán voltam. Kár lett volna kihagyni a végét!
Nagyszombatban viszont nem termett számunkra babér. 158-an voltunk a „vendégben”, azért csak ennyien, mert többen nem fértünk be az átépítes alatt álló stadionba. Rettenetes kalitkába zártak minket, nem túlzás. Öt méter magas volt a kerítés, de nem kolbászból fonták, hanem sűrű zsaluzásnál használatos acélhálóból. Szigorú biztonsági intézkedések mellett vonultunk a város utcáin, majd a bejáratnál tüzetesen átvizsgáltak. Betegen érkeztem, a hangom csak egy félidőre volt elég, majd Motyó irányította a tábort. Közben repült felénk mindenféle „nehéz kő”, egy csapágygolyó is suhant, átszakítva az egyik srác söröspoharát!
Asszonyok és a gyerekek a szektor szélére!
– nos igen, fő az óvatosság! Hazafelé a buszban bosszankodtam a vereségen, és az állandó problémát okozó hangomon. Több mint valószínű, csak ezért nem lett belőlem énekes. Előénekes annál inkább! Végül is, ez nem a Megasztár, hogy mindig kivágjuk a magas C-t. Elég, ha bírjuk a Déácét!
Innen folytatjuk…
(Roberto)
