Mint már említettem cikksorozatom előző számaiban, Jávorka Atiék lakótelepi gyerekekből alkották meg a Rapidot, és akkoriban mindenkinek volt beceneve, amire, ha akart, ha nem, hallgatnia kellett.
Az edzéslátogatottság szinte mindig 100%-os volt, csak kivételes esetekben hiányzott valaki, és az öltözői hangulat is kivételes volt. Dunaszerdahelyről indultunk egy-egy edzésre, és autó hiányában néha nem volt mivel menni, de Balaskó Zsolti a halottaskocsival mindig besegített, mondjuk nem mindenki ült bele szívesen.
Az esti edzések óriási röhögésekkel és nem egyszer valamelyik csapattárs cikizésével kezdődött, na de aztán jött a výtrvalosť v sile, VO2 és a 185-ös pulzusszám. A tapasztalatokból és a szakkönyvekből merített edzésmennyiséget már a végletekig fokoztam, viszont a gyerekek tűréshatára nagyon magas volt.
Ha bosszantani akartak edzés végén, megkérdezték, hogy „ma csak ennyi volt?”, persze nem kis gúnnyal a hangjukban.
Pár szó a csapattagokról…
A kapuban ekkortájt Pálfy „Fika” Peti állt, akiről azóta sem derült ki, van-e arisztokrata múltja, és talán senki sem szereti úgy a kisfröccsöt, mint ő (kettőt egyszerre). Időközben Boráros Gyurit igazoltuk, akiről azt kell tudni, hogy nagypapája legeltette a birkákat a sikabonyi pályán, és Gyuri jó kis kapus volt.
Védelem:
Az örök jobbhátvéd Raisz Szilárd, mindenki Szilojja, aki sosem mondott senkinek nemet, mondjuk neki sem sűrűn mondtak. Egy barát, aki ha kellett, intézett, segített vagy tanácsot adott.
A balhátvéd, Vodnyánszky „Vodka” Feri egy ballábas betonhátvéd, aki a futballpályán nem ismert se Istent, se embert.
A belső védőt Nagy Szike, aki kilencszeres csehszlovák bajnok birkózásban, és jómagam játszottuk.
Középpálya:
Jobbról Végh Pari Attila, egy nyerőember, és sosem mértük, de szerintem 10 másodperc alatt futotta a száz métert. Bal felén Bubenyík Miro, alias Repedt, hiszen ment Miro, másfél méterre utána a (val…) feneke.
A két elnyűhetetlen középpályás, Bubenyík Búra Ricsike, aki frizurája mellett kivételes fejformájának köszönhette a nevét, és Kovács „Funesz” Attila, akinek katonai szolgálat alatt szamopallal lőtték át az egyik lábát játszották.
A két csatár:
Sípos Sipi Attila és Juhos Lajbi Ricsike a csapat lelke. Az a szóbeszéd járja Dunaszerdahelyen, hogy Brazíliának és Lajbinak egy Istene van, és mikor Romárióék megnyerték a vb-t, Ricsike egy üveg pezsgővel a kezébe minden kocsmába beköszönt, hogy Brazília, csak hogy tudjátok…
Beugrósok a kispadról:
ifj. Mészáros Melles Józsika, aki ha nem evett volna meg egy ültő helyében 2 kiló pick szalámit, és ha szeretett volna edzeni, jobban is ki tudta volna használni jól működő jobb lábát a kezdőben.
Tóth Tappogó Marian, aki meginghatatlan nyugalommal szolgálta ki a vendégeket a Mini presszóban, és sosem futott lábujjhegyen a futballpályán. Meg kell említenem még Kuki Árpit is, aki szintén tagja volt a csapatnak.
Ezzel a csapattal nyertük meg a járási második osztályt több mint 20 évvel ezelőtt, amit kellően meg is ünnepeltünk, de az már egy következő fejezet.
