Kamaszként bejártunk a hotelba, akkor még csak egy létezett Dunaszerdahelyen, és irigykedve figyeltük az előttünk járó generációt, akik csajoztak, buliztak, és élvezték az életet az akkori keretek között.
Büszkén húztuk ki magunkat, ha észrevettek, köszöntek, és kicsit közülük valónak hittük magunkat. Később, amikor már felnőtt fejjel jelentünk meg egy-egy bulin, szinte természetes volt az, ami anno minket töltött el büszkeséggel.
Egy délután szembejött velem egy ilyen ember, akit szinte mindenki ismert. Öltözéke mindig egyedi volt, hajzata is utánozhatatlan, és a járásában is volt valami különleges.
– Szia Attila! – mondta ő.
– Hello, szia! – válaszoltam, és amolyan kézenfekvő mosollyal mentünk el egymás mellett.
Mindig köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, hiszen régi szerdahelyieknek számítottunk mindketten, de abban a pillanatban átfutott az agyamon, honnan ismer engem Tilajčík Imi névről?!
Aztán a csallóközi vásár valamelyikén váltottunk pár szót, nem tudnám megmondani, milyen témában.
Mindegy, vagyis mégsem, mert engem mindkétszer az az érzés töltött el, mint amikor kamaszként a Hotel Dunaj egyik sarkában ültünk, és te lazán odaköszöntél.
Ha megérkezel égi utadon, énekeld el újra a dalod, vidíts fel a lelkeket odaát, ahogy tetted itt, a földön.
Isten veled, Tilajčík Imi!
