A héten volt Valentin-nap. Ez alkalomból hadd mutassam be nektek a kortárs irodalom álompárjának, Szabó T. Anna író, költőnek és Dragomán György írónak a szerelmét. Pontosabban György magasztaló véleményét kedveséről, valamint kapcsolatukról.
Könnyű rájönni, mi tarthatja annyi éve össze ezt a két embert: az írás. Azt tartják fontosnak, hogy két emberben legyen legalább egy olyan téma, ami közös, ha hosszú távra szeretnének tervezni.
Nos, ahogy említettem, az itt meg van, nagyon is. Hiszen mára már mindketten sikeres írónak, költőnek mondhatják magukat, kik méltón részeseivé váltak a magyar irodalmi kánonnak.
Mivel kamaszkoruk óta ismerik egymást, ezért ennek az útnak a kisebb-nagyobb akadályait együtt tették meg, ott voltak egymásnak, ha segítségre szorultak, valamint oda tudtak bújni a másik szeretetéhez, ha valamelyikükben apadt az önbizalom és a lelkesedés. Így, ha nem is tudatosan, de nem csak írói karrierjüket, hanem szerelmüket is magasabb szintre emelték az évek során.
Van azonban az íráson kívül más is, mi egyforma ebben a két emberben, mégpedig a származás. Mindketten erdélyi magyarok, kiknek családja a 80-as évek szörnyűségei elől Magyarországra, esetükben Szombathelyre menekült. Tehát mindketten megtapasztalták egész fiatalon, milyen is az, amikor valakinek az identitásában zavar keletkezik. Anna könnyebben fel tudta dolgozni ezt a típusú traumát, György viszont még mindig központi témájának tekinti ezt irományaiban.
Már Szombathelyen élt a két család, mikor Dragomán édesapjával segédkezett egyik barátjuknál számítógépet szerelni, mikor a monitor mögött, a vitrin tükrében észrevette a kis Annát elsuhanni. Magával ragadta a hosszú hajú lány szépsége, és közelebb férkőzött hozzá, hogy tudjon vele beszélgetni. Ez annyira jól sikerült, hogy a lány is meglátogatta őket szüleivel a közeljövőben, és végülis azóta is beszélgetnek. 🙂
György elmondása szerint az első randevú élete legboldogabb napja volt, mire így emlékszik vissza:
Szombathelyen, 1988. április negyedikén, este hétkor. Akkor volt Annával az első komoly randink. Valaki beszédet mondott, egy szobrot felavattak… valami történt a világban, amire már nem emlékszem, csak arra, hogy utána mi nem mentünk haza, hanem elmentünk sétálni. Pontosan látom Annát magam előtt. Nem változott semmit szerintem. Ha megnézek egy régi képet, nem azt látom, hogy mi változott, hanem azt, hogy mi ugyanolyan. Bármilyen szót mondtam, rávágott egy négysoros idézetet.
Belehabarodott a lányba egyre jobban, és csak az járt a fejében, hogy belehalna, ha azt kellene látnia, hogy más fogja Anna kezét, ezért azt tűzte ki célul, hogy örökké ő lesz az, ki jobbjával maga mellett tudhatja a lányt.
Szerintem ezt teljesítette, és a másik fél sem képzelhette másképp, máskülönben nem lennének még mindig együtt, és nem mesélnék a közös történeteket olyan csillogó szemmel még ma is, mint két kamasz, kik pár hete ízlelték meg mi is az a szerelem.
